Az indulás - a szűk tér és a rengeteg fagyott kondenzáció ellenére - flottul megy. Bár sherpa támogatás és oxigén nélkül mi számítunk a "fapados" társaságnak, azt hiszem, csak mi hoztunk fel mézet és valódi citromot, így kétség kívül a hegy legfinomabb teáját kortyolgatjuk indulás előtt.
A régi négyes magasságáig úgy megyünk, mint a rakéta. Tényleg. Nem is értem, mi tartott itt 6-7 órát a múltkor. Most szerintem 3, esetleg 3,5 óra alatt érünk fel.
A gáz, amit itt deponáltunk, sajnos eltűnt... (Az ember reméli ilyenkor, hogy apró félreértésről van szó...) Valóban kétségbe esünk, nincs tartalékunk. Végül egy sherpától – aki emlékezett rá, hogy hoztunk fel nekik korábban hó-szögeket a kötél rögzítéséhez – kapunk egy félig töltött palackot. Elég lesz.
Josttal tudtuk, hogy a múltkori erőtlen és nagyon szeles csúcstámadásunk tanúságai alapján új csúcstámadó táborunkat pár száz méterrel feljebb szeretnénk tolni. A 30-a jó napnak kínálkozott, mivel a terep nem túl bonyolult (főleg havon kell caplatni, csak egyetlen jégfalacska fordul elő benne egy "áthajlással" - inkább pocakkal...) és ha a hármasból időben elindulunk, nem jelenthet gondot, hogy kb. oda helyezzük csúcstámadó táborunkat, ahol a múltkor a végpontunk volt. (Kb. 7300 méterre becsülöm most, de még pontosítom.) Nevezzük ezt a tábort felső négyesnek (C4).
30-án délután a felső négyesben a körülményekhez képest elfogadhatóan érzem magam. Jost szűk egyfalú sátrában vagyunk. Mivel valamivel Jost előtt értem el a helyünket, a meredek lejtőbe harapott alap kiásása főleg rám maradt. (A végébe ő is besegített.) Így most magára vállalja a szakács szerepét. Kétszer 1,5 liter mézes-citromos teát szeretnénk felvinni. A célunk, hogy 22:30-kor hidratálva, teával felvértezve induljunk. Ehhez 20:30-kor, de inkább 20:00-kor el kell kezdenünk főzőcskézni, készülődni. Mivel kb. 17:30-kor tudunk sátorba bújni (az alap kiásása és a sátor felállítása, lenyűgözése több mint egy órát vett igénybe, és kb. egy maraton lefutásának megfelelő munkának éreztem), így a készülődésig hátralévő 2,5 órát aligha nevezhetjük alvásnak. Ebből is elvacakolunk berendezkedéssel több mint fél órát.
20:00-kor nem bírom tovább, riadót fújok. Mindketten olyanok vagyunk a magasságtól, mint akik leitták magukat a sárga földig. Úgy teszünk, mintha ez nem így lenne, és céltudatosan tevékenykedünk. Minden apró dologhoz "terv" kell. Pl.:
- Mi a terv?
- Kicsit kibújok a hálózsákból, leveszem a pihe papucsomat és begyömöszölöm a hátizsákba, majd felveszem a belső bakancsomat és visszabújok a hálózsákba, hogy felmelegedjen. Addig te válj fele méretűvé, jó?
- OK.
Az indulás előtti órákban valami nincs rendben a lábaim keringésével, a pihepapucs ellenére nagyon fáznak. Jost nagylelkűen befogadja őket a hálózsákjába. A következő nagy húzása, hogy magára vállalja az első főzést (már összebarátkozott a főzőmmel), így én tovább "alhatok". (Valójában képtelenek vagyunk rendesen aludni ebben a magasságba az átlagosan 110 feletti nyugalmi pulzusunkkal.)
Kb. 22:00-kor megnézem az órámat a hálózsákban (a furcsa kábulatban addig whisky-k és pillangók vettek körül, egész jó volt) és tudom, hogy mindent elszúrtunk. Hogy lehet ennyi az idő? Kidugom a fejem a valóság felszínére.
Jost, mint egy indiai kígyóbűvölő a főző fölé kushad, és a szinte láthatatlanul kicsi lángot szuggerálja. Kifogyott a gáz és a maradék nem akar kijönni a palackból a hidegben. Ráadásul a palackot kézzel kell melegíteni, hogy a kevéske keveréket előcsalogassa. Ilyenkor a hideg veszélyesen "égeti" az ember kezét. Oda kushadok, és segítek a melegítésben.
Most mi lesz? 1,5 literrel végzünk. Jost köti az ebet a karóhoz, hogy ez kevés (racionálisan igaza van), de én nyomatom a "lesz, ami lesz, induljuk" szöveget.
