Megbeszéltük, hogy elég, ha 8-kor indulunk, így a reggelit 7-re kértük. Én 6-kor már nem bírom tovább (pedig az éjjel epikus Gyűrűk ura nézésbe kezdtem) és 6-kor már céltalanul őgyelgek a fagyott alaptábori pusztában. 7:15-kor menetrend szerint megjön a nap, közben a többiek mind szépen sorjában elindulnak felfelé.
Az egyik aggodalmam a térdem: a napokban enyhe fájdalom jelentkezett mindkettőben.
Reggeli után Josttal nekivágunk. Azaz: csak nekivágnánk, mivel a nagy pillanatot beárnyékolja, hogy a széles mozdulat közben, amivel hátamra kanyarítom a zsákom, a batyu vállszíja egész egyszerűen elszakad. Gyorsan elővarázsolom az egyik hordóból a legbrutálisabb varrótűmet és a legvastagabb devlon cérnám és negyed óra alatt megjavítom. Jobb, mint új korában, de azért a javító készletet felviszem magammal, mivel ha újból elszakad, akkor meg vagyunk lőve.
Menet közben erőltetjük, hogy lassan, egyenletesen mozogjunk. Ennek ellenére kb. 3 óra 20 perc alatt elérjük C1-et, ahol a vízlefolyásból tele isszuk magunkat, majd nyomjuk tovább.
C2-t is kifejezetten jó időben érjük el, a térdem viszont fáj, Jost pedig panaszkodik, hogy jobban érzi a magasságot, mint múltkor. Idefent az én sátramat használjuk majd, ami gyakorlatilag szinte teljesen hó alatt van.
Ki kell ásni, majd kiemelni és új, vízszintes hó alapot faragni neki. Ez rengeteg munka, a sátor alja mostanra nem csak hóban áll, de jégbe is fagyott. Egy óra lapátolás után egy újabb órát csákányozok, majd alapot lapátolok és egyengetek, majd visszakerül a sátor a helyére. Büszkén, szépen áll, és ami még ennél is fontosabb, tényleg kényelmes.
(Jost eközben saját sátrát ássa ki és csomagolja el, azt már nem használjuk.)
Én viszont elszúrtam: túlerőltettem magam és eléggé rossz állapotba kerültem. Gyógyszert veszek be a fejfájásra és még egy Diamoxot is bekapok, hogy a magasságot kompenzáljam.
