A mai nap nagy híre, hogy a 30-át minden csapat elengedte, az össznépi csúcstámadó nap az 1-e lesz. (Ami azt jelenti, hogy 30-án érkezünk meg a 4-es táborba és aznap éjfél körül indulunk a csúcs felé...)
A hangulatom, mint a hullámvasút: feszültség, a kézzelfogható közelségbe került megmérettetés súlya, a megkönnyebbülés, hogy alaptábori fogságunknak hamarosan vége, vágyakozó pillanatok, amikor érzem, hogy a völgy, az élők világa már annyira közeli, az izgatottság, az "éhség", hogy hágóvasaim megint a hegy jeges lejtőibe haraphassanak... Minden itt van.
A nap első felében igyekeztem elfoglalni magam a "hasznos apróságokkal": kimostam 2 alsógatyát (egyet a csúcstámadásra, egyet a levonulásra – a harmadikat holnap ünnepélyesen szanálom), "kémkedtem" (és kiderült, hogy mindenki 1-én szeretne a csúcson állni), kicsit átmozgattam magam a gumiszalaggal, inhaláltam, bambusz karókat vagdaltam (legyen tartalék a négyesben a sátor rögzítéséhez), kaját válogattam és hasonlók.
Délután volt egy mélypontom, amikor fel-le ingáztam a közösségi sátor és a saját vackom között, jórészt céltalanul, majd elsétáltam Tibi emlékhelyéhez lecsendesedni... Sikerült. Most már besötétedett, a sátramban gubbasztok és pötyögök, és az jár a fejemben, hogy a mai éjszakával együtt talán már csak háromszor alszom ebben a gubóban, ahol mostanra már bármilyen tárgyat vakon megtalálok... Több mint egy hónapig laktam itt. Az expedíció 47. napja a mai.
UI: Pár napja az alaptábor mini kiállítást rendezett a konyhaasztalon bizarr műholdas kütyüinkből. A fényképet mellékeltem. (A kiállítás közel sem teljes, a nagyobb - A4 méretű - műholdas modemek pl. hiányoznak...)
