Igazán remek nap volt a mai! Reggeli után, 10 óra körül Jost megkérdezte, nincs-e kedvem sétálni egyet... Egy percig kérettem magam – felágaskodott bennem a lustaság – de aztán emlékeztettem magam, hogy lassan 10 napja tespedünk az alaptáborba, igazán jót tenne a fizikai és pszichés állóképességemnek, ha járnék egyet.
A folyó kiszélesedésénél a gázlót javasoltam, mint célpont. Több mint egy hónapja ott keltem át idefelé jövet és emlékeztem, hogy még ritkás facsoportok is előfordulnak ott. Nincs közel, de ha odáig leereszkedünk, akkor tényleg más világba csöppenünk majd. A két óra, mialatt leereszkedtünk a folyóig igazi örömmámor volt. A levegő egyre melegebb lett körülöttünk (és itt nem a nagy magasságban tapasztalt elviselhetetlen napsugárzásról volt szó, hanem egyszerűen meleg, párás és élettel teli volt a levegő), a talaj egyre csak hízott, a barnás, csenevész fű között zöld szálak is megjelentek, majd tüskés bokrocskák és végül fák. Igazi, élő – igaz vékonyka, leginkább magányos – fácskák.
Láttunk hörcsögöt, pillangót és madarakat. És sokat beszélgettünk. Elhatároztuk, ha nem leszünk nagyon kikészülve, hagyjuk a fenébe a helikoptert és a mászás után lemegyünk gyalog. A folyó mellett egy sziklán 1,5 órát napoztunk, zenét hallgattunk és én elszívtam utolsó előtti szivarom töpszli kis maradékát. Aztán visszacaplattunk az alaptáborba. Furcsa volt megélni, ahogy megint
lecsupaszodik a világ körülöttünk. A víz megfagy, a talaj eltűnik és eltűnnek a fák, bokrok is. De úgy igazán nem szomorodtam el: szeretek megmártózni a lenti, eleven, oxigéndús világban, mielőtt végleg nekivágok a fenti szikla és jégvilágnak. Legalább tudom, hová szeretnék visszatérni.
Az alaptáborban kiderült, hogy a spanyolok egy nappal előbbre hozták a csúcstámadásukat (most a 30-át lőtték be), szóval, most nekem is időjárást kell néznem, latolgatnom kell, hogy Jostal eldönthessük, mi is rámozdulunk-e a 30-ára.
