A szél erősebb, mint amire számítottunk. (Illetve ez nem igaz, az előrejelzések egy része figyelmeztetett minket az 50 km feletti szélre, csak most a bőrünkön érezzük jeges karmait...) Lassúak vagyunk és a szél (ami néha kiszámíthatatlanul felerősödik, lökdös minket, az arcomra fagyasztja a kicsapódó párát, az erőfeszítéstől felköhögött nyálat) sokat kivesz belőlünk.

Három órát mászunk és nagyjából 7300-7400 méterig jutunk. A hely, ahol megpihenünk (összekucorodva), ideális négyes tábor lenne. (A mostani túl alacsonyan van: kb. 7000 méteren.)

Gyorsan utána számolunk és belátjuk, hogy ezzel a sebességgel a csúcs még legalább 10-12 órára lenne. A szél erős. Mi nem vagyunk azok. A csúcsra érkezésünk messze a megállapított visszafordulási idő után lenne. Nem akarjuk szétcseszni magunkat, tudjuk, hogy lesz még csúcstámadás. Visszafordulunk.

Az éjszaka közepén – bizonytalansággal a szívünkben, de hálásan a menedékért – visszamászunk a sátrunkba. Bevackoljuk magunkat a hálózsákjainkba és a magasságra fittyet hányva mély álomba merülünk. (Én magamon felejtem a szemüvegem és a fejlámpámat.) Hajnalban felébredünk, de gyorsan megállapodunk, hogy nem mocorgunk, amíg meg nem érkezik a nap. Nem számolunk a tábor fekvésével és ez az első reggelünk itt. Kilenckor még vastag jégréteg (kipárolgásaink megfagyva) fedi a sátor belső falát.
Kilenc harminckor végül nekikeseredünk és aktiváljuk magunkat. Közben befutnak a hírek (és az emberek): senki nem érte el a csúcsot. A legtöbben oxigénesek voltak, csak Boyanról és egy sherpáról tudunk, akik palack nélkül próbálkoztak. Erős volt a szél, lassú volt a csapat. Jól döntöttünk, hogy megfordultunk.
A szél – a változatosság kedvéért – erős. Néha nagyon. A hármasig úgy támolygunk (fáradtan, kótyagosan a magasságtól), mint a pórázra kötött zombik. (A kötél a póráz, ami egyben ki is jelöli az irányt a szélben kavargó ködben és hóban.) A hármasban rendezzük sorainkat: deponálunk egy adag cuccot, átöltözünk (pihe overálból szélzáró rétegre váltok) iszunk egy adagot és én nyomok egy zselét.

A kettes felé az ereszkedés meglepően tempósan megy. Jobb állapotban vagyok, mint az előző körben ezen a szakaszon. Tádám!!!! Az akklimatizáció tényleg működik. A Célkeresztben persze csomó van a gyomromban – kora délután van, igazi "bombázó szezon" – de ez nem gátol a módszeres munkában. Gyorsan és hatékonyan mozgok a köteleken, az oldalazások során keményen harapnak a Darts hágóvasaim, az átszerelések is gördülékenyen mennek.

Amikor talajt fogok, egészen holdbéli, furcsa látvány fogad. Több száz méter hosszan, legyezőszerűen szétterülve mindenhol csillogó jégtömbök hevernek. Amíg mi fent voltunk, a Célkereszt függőgleccsere elengedte magát elképesztő mennyiségű jégtömbbel szórta meg a gleccsert. Kísérteties érzés több mint tíz percen keresztül sietős léptekkel masírozni a csillogó, üvegszerű jégdarabok között. Az öklömnyitől a személyautónyiig változik a méret.

A kettesben újabb depózás, majd nyomás tovább, lefelé. A hógyűjtő medence keresztezése újabb meglepetést tartogat: a hangulat velencei, egészen különleges. Felhőben vagyunk, a gleccser viszont hatalmas foltokban megolvadt. Sokszor kásás havon, néha vízfoltokon gázolunk át.

Az egyesben teleiszom magam friss vízzel és az egyre melegebb időben, az egyre szárazabb, sziklásabb terepen, egyre inkább tudatára ébredek, mennyire idétlen az ormótlan bakancsom itt. Ballagunk Josttal az oldalmoréna kanyargós ösvényén. Érezzük a fű illatát. Beszélgetünk. Jost elmeséli, hogy gyerekkorában minden nyarat Lettországban töltötte. Mostanában viszont már nem megy. Megkérdezem, miért nem, majd ráébredek, hogy fent nem tettem volna ezt. A tompa, oxigénhiányos állapot tompává tesz, beszűkít. Még az érdeklődést is kiöli belőlünk. Beszélgetve érünk be az alaptáborba.

Számot vetek: meglepően jól, kevés fizikai tartalék felélésével, minimális "kopással" (torok sérülés, tüdő, egyéb sérülések) megúsztam a kört. Persze, fáradt vagyok és bosszant is, hogy lepattantunk erről a körről, de erős bennem a motiváció (a jó fajta, valódi, belülről jövő) és most már az 1000 méteres szabálynak is megfelelő (éjszaka 1000 méterre a csúcs alatt), rendkívül erős akklimatizációval rendelkezünk. Időnk pedig van bőven.

Várom a következő kört és eléggé magabiztos vagyok: az út jórészét ismerjük, van még erőtartalékunk bőven és alapos akklimatizációt hoztunk össze. Talán a következő körben érdemesebb lenne C4-et kb. a csúcstámadás során elért végponthoz telepíteni. (Ez viszont rendkívül hosszú utat jelent C3 és C4 között, tehát korán kell majd elindulnunk C3-ból.)

Benyomok egy adag Johnnie Walkert – egyszerre a kör ünneplésére, a torkom lemaratására és persze a finom, füstös íz kedvéért – össze vissza eszem és iszom, majd a sátramban, a koszos ruhák, felszerelés és lehozott szemét közepette, hirtelen és minden előzmény nélkül azon kapom magam, hogy álomba merültem.

Megégett arcú hegymászók