Reggel szemtelenül nagy adag mézes citromos teát főzök. (Nem véletlenül volt olyan nehéz a zsákom. Még friss citrom és egy teljes műanyag doboz méz is akad...) Jost elismerően kortyolja a forró itókát. Megfogadtuk egymásnak, hogy ebben a körben semmi esetre se leszünk lusták és annyit iszunk, amennyit kell. Ez teszi lehetővé, hogy maximálisan mozgósítsuk erőtartalékainkat, minimalizáljuk a terhelést a szervezetünkön (szívünk rendkívül kevés oxigén felhasználása mellett nagyon erősen besűrűsödött vért kell, hogy keringtessen) és csökkentsük a fagysérülés esélyét is. Ez viszont türelmet és munkát jelent.

A reggeli hírek se túl rózsásak. Tunc (Törökország), Guntis (Svájc), Mario (Olaszország), Nadav (Izrael) és a két orosz – Aleksandr és Dimitry – is elengedik ezt a csúcstámadást. Nadav sherpája leejti a srác zsákját a Célkeresztbe. Tunc végleg feladja az expedíciót. A többiek bizonytalanok. Az éjszaka valóban nagyon szeles volt. (Én mégis sokkal jobban éreztem magam, mint az előző körben, és a reggel mért oxigénszaturációs értékeim is sokkal jobbak.)

Kb. háromszor változtatjuk meg az álláspontunkat, aztán – nagyon későn, majdnem 10 órakor – "lesz, ami lesz..." alapon mégis elindulunk felfelé, a négyesbe.

Az út – egy két izgalmasabb, technikásabb jéglépcsőtől eltekintve – monoton, szinte unalmas. (Igazi robotolós hótaposás.) A kinyíló panoráma viszont lélegzetelállító. Nagyon fegyelmezettek vagyunk, pontosan óránként állunk meg pihenni és minden alkalommal iszunk. Én néha tolok egy kis energiazselét is. Kifáradunk, a változatosság kedvéért a napsugárzás kínoz minket (ráadásul most már teljes pihe overállban mászunk), de azért stabilan, összeszedetten érjük el a négyes tábort délután 4 körül.

A sátorhely kiásása, a sátor felállítása és rögzítése sokat kivesz belőlünk, gyakran váltjuk egymást a lapátolás során. Öt óra van. Meglepetésünkre itt van Boyan. Ma csak egy rövid felderítő túrát tudtak kivitelezni, így ő is csatlakozik a ma éjszaka induló csúcstámadáshoz. (Ami mostanra kezd maroknyi kamikaze pilóta hősi rohamára emlékeztetni...)

Körülöttünk itt is, ott is felhangzik a környező sátrakban az oxigénpalack jellegzetes sziszegése... Töprengünk, mit tegyünk? Én úgy döntök, bezsebelem az akklimatizációt (itt alszom), majd levonulok egy normális ablak reményében. Aztán megváltoztatom a döntésemet és elkezdek öltözködni.

A sátor rendkívül szűk, rengeteg fegyelemre van szükség, hogy az irgalmatlan hidegben elkészüljünk. Szerencsére remekül összedolgozunk és éjjel 11 körül már odakint álldogálunk, a rendkívül hideg és szeles éjszakában, indulásra készen...

Rádiózás közben