Sebastiano, az olasz hegymászónk sajnos elbúcsúzik tőlünk. A fagyásai nem javulnak a kellő mértékben és biztos, hogy nem tudna érdemben részt venni a csúcstámadásban, így - Alex, a román kolléga után - ő is lehelikopterezik. Ha minden igaz, holnap jön érte a taxi, talán egészen Katmanduig viszi. (Fura élmény lesz... Kevesebb, mint egy órán belül az alaptáborból a nyüzsgő városba teleportálni...)

Ma volt egy hevenyészett kupaktanácsunk, és félig-meddig a 16-a mellett tettük le a voksunkat, mint csúcsmászó nap. Ez azt jelenti, hogy a tömeg 12-én indul meg felfelé. (Én 13-án, mivel egyenesen a 2-es táborba megyek majd.) Ha ez így lesz, akkor a következő ütemezéssel számolhatok:

13: Alaptábor – Kettes tábor

14: Kettes tábor – Hármas tábor

15: Hármas tábor – Négyes tábor (indulás innen kb. 23:00)

16: Négyes tábor – Csúcs – Hármas tábor (vagy Kettes tábor)

17: Hármas/Kettes tábor – Alaptábor


És ha erről a körről lepattannék, akkor is maximális akklimatizációt tudok kisajtolni belőle, és még bőven marad időm egy második csúcstámadásra.

Délután egy hirtelen támadt ötlettől vezérelve leballagok az alaptábor alá. A hegyen a mentális jelenlét, az a mód, ahogy vagyok, létezem, az egyik legfontosabb tényező. Szilárd barátom mesélt egy mászóról, akiről pakisztáni cimboráival rögtön látták, hogy nem jut majd fel, mert "mindig lefelé nézegetett", nem volt igazán ott. Viszont egy expedíció során rengeteg féle időszak váltogatja egymást. Tudni kell kegyetlenül, kíméletlenül nekifeszülni a feladatnak, tudni kell ellazulni, semmit tenni, pihenni, tudni kell Ezer Apró Dolgot Tenni, társasági életet élni és elvonulni, adatot gyűjteni és elemezni, de néha tudni kell kiemelkedni, esetleg leereszkedni az alaptáborból.

Régi trükköm már ez. A csúcstámadás előtt a jól felépített táboromat, napelememet és hordóimat, a hegyen elért eredményeimet, métereimet, gázpalackjaimat, sátraimat, a feladatot és magát a hegyet is elengedem és az alaptábor alá ereszkedem.

Ahogy ma kora délután elindultam lefelé az ösvényen, már fél óra után döbbenetes dolgot tapasztaltam: egy gleccsertavat, amit már nem jég, hanem jobbára talaj, néha kőtörmelék vett körül. Elzárt, homokos kis öbleiben a sekély vizet egészen felmelegítette a délutáni nap.

Később leereszkedtem a folyóvölgybe is, ahol zenélve, csilingelve szaladt a víz. Élt, nem volt fagyott. Visszafelé levettem a bakancsom és fél órát tocsogtam a vízbe, markolásztam a lábujjaimmal a homokot. Élveztem, hogy széthúz az élmény, mint szél a felhőt az égen. Idelent "csak úgy" létezem. Mindent kikapcsolok, a nyers élményre, a napfény érintésére, a homokra, a vízre figyelek. Megmutatom magamnak, milyen nagyszerű az oldott, eleven létezés.

Majd szelíden visszavezetem saját magam az alaptáborba: innentől céltudatos munka, acélos erőfeszítés, számítás és a jéghideg, légüres halálzóna következi. De apró szikraként végig ott lesz velem az a nagyon könnyű, nagyon szép, játékos világ. Tudom majd, hogy oda kell visszatérnem.

Gleccsertó az alaptábor alatt