Hajnali ötkor elkezdjük a készülődést. A szél alább hagyott. Odakint rengeteg friss hó. Teát főzünk. Fáj a fejem, de harmadik tabit már nem szeretnék bevenni. A gondolataim aggasztóan tétovák, a mozdulataim pontatlanok. Nem tudom, mennyi ebből a fáradtság (két álmatlan éjszaka és a folyamatosan magas pulzus a magasságtól és a vihar okozta feszültség) és mennyi a szárnyát bontogató magashegyi betegség...

Örömmel veszem, hogy képes vagyok céltudatos munkára. Pakolunk, deponálunk. Irgalmatlanul hideg van. Még kesztyű nélkül se tudom szétrángatni a sátor rudazatát. (Pedig a kesztyű levétele komoly áldozat.) Ahogy van, amennyire össze tudtuk csomagolni összekötözzük a sátrat és egy jégcsavarral a felettünk magasodó falhoz rögzítjük, a többi deponálásra szánt csomaggal együtt.
7:00 körül indulunk el. Én az egyfalú bakancsomban vagyok ("á, ez még nem a csúcstámadás, ehhez a magassághoz elég lesz a Scarpa Phantom Guide is...") és pánikszerűen érzem, hogy a folyamatos árnyékban, mély hóban a lábujjaim érzéketlenné, tárgyszerűvé válnak.

A meredek terepen szinte folyamatosan ereszkednünk kell. Ahol nem ereszkedünk (meredek jégen, vagy sziklákon kapirgálva a hágóvasainkkal), ott mélyhavas szakaszokon kell átóvakodnom. Elől vagyok, és – bevallom – a mélyhavas szakaszok keresztezése során néha izgulok. Igyekszem gondolkodás nélkül, csak a helyes mozdulatokra koncentrálva, módszeresen haladni, törni a stabil nyomokat.

A hosszú haránt ereszkedés során (itt haladunk el az ominózus függőgleccser alatt) jól megszidom magam, amiért a szuper könnyű hágóvasamat hoztam fel. A kemény jégbe nem könnyű belerúgni a vacak kis elülső fogaimat, ami viszont fontos ahhoz, hogy az ereszkedés során elegendő haránt elmozdulással eljussak a sziklás rész első standjához. (A következő körben a nehezebb technikai vassal jövök a sok kemény jégre való tekintettel.)

Elérem a sziklákat és gondolkodás nélkül, a lehető leggyorsabban ereszkedem tovább a fagyott hó pereméig. Az utolsó cikis métereket egy kemény hó-hídon teszem meg. Nincs idő vacakolni, itt, a "bombák földjén" csak a tempó számít. Kiérek a traverz túloldalára, lekapcsolok a kötélről (talán itt is van, de nem akarok a hó alatt turkálni, csak el innen...) és leszaladok a lejtő aljába, ki az árnyékból, ki a fényre!

Szégyentelenül vonyítok a hátizsákomon csücsülve, ahogy a jégkocka lábujjaim elkezdenek kiengedni a bakancsomban. (Később igazán apró szürke foltokon kívül szerencsére semmi maradandó... A foltok másnap elmúlnak.) Befut Jost. Mindketten kótyagosak vagyunk, kicsit megrészegít minket a hirtelen magasságvesztés okozta oxigén túltengés, de elég elgyötörtek is vagyunk. Spontán gratulálunk egymásnak, majd tovább indulunk C2 felé.

C2 felett kb. 5 percre egy váratlanul megnyíló gigantikus hasadék lep meg minket. Egy hete még teljesen be lehetett takarva és stabil híd vezethetett át rajta, mert a kötél egyenesen átkígyózik felette. Mókás ugrással vesszük.

C2-ben deponálunk néhány kacatot és könnyebb ruházatra váltunk, majd nyomás tovább lefelé. C1-ig gond nélkül eljutunk, csak a hasadékokat kell átugrálnunk. (A friss hó miatt ez figyelmet igényel.) C1-ben rávetjük magunkat a vízlefolyásra, mint a szomjas tevék. Teleisszuk magunkat, majd szédelegve, fáradtan, de vidáman továbbhaladunk az alaptábor felé. Az időjárás változékony: hol kisüt a nap (ilyenkor néha nekidőlök a meleg sziklának és mindenről megfeledkezve fürdőzöm a napfényben), hol elfelhősödik és rákezd a szél. Mindez már nem nagyon érdekel minket. A biztonság, a mindjárt otthon leszünk, a "harapni lehet itt az oxigént" érzése kerít hatalmába. Csak ritkán szánom rá magam, hogy akasszak is a kötélbe, a legtöbb szakaszon tépett kesztyűmre tekerem csak a kötelet és leszaladok.
A gleccser. Minden dombocska, amin felfelé kell haladni, bosszant. De ezt is csak úgy könnyedén, vidáman. Jost átveszi a vezetést, a sziklás, földes moréna falon, ahol hosszabban kell mászni felfelé, bőven előre engedem, hogy ne bontsa rám a hegyet.

A füves morénán bandukolva beérek az alaptáborba. Néhányan gratulálnak. Josttal némán megköszönjük egymásnak az erőfeszítést. Bekúszom a sátramba és szinte megállás nélkül megiszom egy liter dobozos gyümölcslevet. (Még 6 dobozom van Katmanduból.) 13:00 van.
A nap további részében a hálózsákomban vagyok, csak az étkezések csalogatnak elő. Pihenek és iszom. (Még egy doboz gyümölcslevet, pl.) Egy ponton azon veszem észre magam, hogy elhatároztam, leveszem az aláöltözetem, de félúton elaludtam, így csak az egyik ujjából bújtam ki a felsőnek, a karom pedig a mellkasom előtt keresztben, a ruhadarab alatt maradt. Így aludtam el.

Boldog vagyok. A Johnnie Walker Annapruna expedíció készen áll egy csúcstámadásra.

Már közel a 2-es tábor