Piszok nehéz, de még annál is izgalmasabb nap volt a mai, hiszen ma farkasszemet néztünk az útvonal legtechnikásabb és legveszedelmesebb szakaszával. A kettesből függőgleccserek, töredezett jégfalak fenyegette folyosókban, sziklás falakon és meredek, kemény jégletöréseken kellett felkapaszkodnunk 6500 méterre. Útközben ritkán van kedvem, illetve lehetőségem megállni, de végső soron élveztem az exponált, izgalmas vonalvezetésű, technikás mászást.

Már majdnem a 3-as alatt van egy kajakra függőleges jégfal. Az előttem haladó négy sherpát (rajtunk kívül csak ők mozognak ma a hegyen) nagyon megtornáztatja ez a szakasz. (Nehéz az egy szem mászógépet tehermentesíteni, feltoszogatni, majd ráterhelni ilyen meredekség mellett.) Én élvezettel veszem elő az ínyencségekhez (és vészhelyzetekre) tartalékolt jégszerszámomat. Módszeresen és gyorsan küzdöm le az akadályt és – hoppá! – a 3-asban vagyok: 5 óra 30 perc volt az út, aminek örülök, mert 8 órával is riogattak.

Jost barátom kb. 15 perccel utánam fut be. Nekiállunk sátorhelyet ásni. Nem könnyű, magasan vagyunk, folyton kifulladunk és gyakran váltjuk egymást a lapát mögött. A délután komótos főzőcskézéssel, lazulással telik. Fejfájós, de elviselhető éjszakára számítok. Este 7-ig... Ekkor szakad ránk a vihar. Kegyetlenül rángatja a sátrat és a ránk zúduló hó azzal fenyeget, hogy végleg összeroppantja kicsin buborék lakhelyünket. A sors Jostra méri a feladatot, hogy elsőnek menjen ki az éjszakába lapátolni. Az ég szinte elviselhetetlenül dörög és ömlik a hó. (Szerencsénkre nem nedves hó, így még ilyen mennyiség mellett se tud összetapadva elsodorni minket.)

Mire éjjel egy óra környékén alább hagy a vihar, már nagyon zúg a fejünk. A sátor oldalát megint nyomja a hó, de már nincs utánpótlás, így hagyjuk az egészet reggelig: elég nekünk fél sátor is, legfeljebb Jost rajtam alszik...

A függőleges jégfal a 3-as tábor alatt