A terv kicsit vad, de tetszik... Lényegében most egy csapadékos, viharos időszak van. De minden előrejelzés szerint a mai nap egy lélegzetvételnyi szünet a viharok között. Olyan keskeny kis ablakocska, hogy kis szerencsével éppen csak elegendő lesz...

Még sötétben kelek, a szokásos kelletlen öltöző rutin a jó meleg hálózsák belsejében. Szerencsére a felmenő cuccomat már tegnap összepakoltam, a kihívás pedig piszkál, hajt, mint valami zizegő rovar a fejemben. Hat óra, amikor meggyújtom a tüzet az oltárnál és eldünnyögök egy versszakot Hanumannak, kedvenc hindu istenemnek.

Az ösvény eleje a szokásos: ballagok az oldalmorénán, magasan a gleccser felett. Egy óra után érem el a gleccser szintjét, majd egy újabb óra és már a gleccsert szegélyező sziklákon kapaszkodom felfelé. A ruházatot jól eltaláltam: szélzáró réteg nincs rajtam, de a vastagabbik kék kantáros polár nadrágomban és a Zajo polár kabátomban vagyok. Hideg van, de ez nem zavar. A sziklákat fedő hóréteg azonban igen. Többször elvétem a lépést és visszacsúszom, vagy beleterhelek a rögzített kötelekbe. (Nem bízom bennük úgy igazán, egy szöget már sikerült kihúznom korábban, elég elnagyolt munka.)

Nyolckor beszélek rádión Márióval, az olasz kettős egyik tagjával. A rossz állapotban lévő ösvény miatt csak 9:30 és 10:00 között érem el az egyes tábort, ahol végre rám szakad a napfény. Komótosan pakolok: felszámolom az egyest és az itteni duplafalú Zajo sátramat a kettesbe költöztetem. Marha nagy lesz a motyóm, alvócuccal, gázzal, főzővel, nagyobbik sátorral... Nem baj: ennél nagyobb málhám már csak lefelé lesz, a csúcs után. Most az egyszer kibírom.

Az igazán kellemetlen meglepetés az egyes elhagyása után fogad. Mivel most senki nem mozog a hegyen és havazott, a köteleket néha egész komoly munkával kell kiszabadítanom a hó alól. A könnyű, szinte vízszintes traverz a gleccser hó-gyűjtő medencéjének karimáján a mély hóban, köteleket rángatva egy egész órát és rengeteg energiát vesz el. A korábban nyilvánvaló hasadékok alattomosan rejtőznek, néha csak az utolsó pillanatban detektálom őket a botommal szurkálva a havat.

A meredek rész első fél órája élvezetes: egész elegánsan felszökkenő sziklalépcsők vezetnek be a kettesbe vezető jéglejtők világába. Aztán jön a meglepi: ahogy húzom a rögzített kötelet, csak nem akar megakadni, jön, jön, mire vagy 30 métert összeszedek, a végén egy szép rojttal. A felettem kéklő
jégfal összeroskadt és a lezúduló jéglavina (a nagy, ragyogó jégtömbök ott hevernek körülöttem mindenfelé) elvágta a kötelet.

Se a jéglavina nyomai az útvonalon, se a kötél hiánya nem derítenek jobb kedvre. Még a visszavonulás is megfordul a fejemben, de az "akklimatizációs profit" - a kettesben eltöltött éjszaka - túl hívogató. (Meg a feladat is izgat: a dőlésszög nem nagy, de a talaj elég kemény. Szerencsére egy jégfejszét is hoztam magammal, pont az ilyen váratlan helyzetekre.) A következő 70 métert a lehető legkevesebb megállóval, pontos, de szinte folyamatos mozgással teszem meg. (Nagyon is tudatában vagyok a felettem tornyosuló irreálisan kék jégfalnak, amiből a körülöttem heverő tömbök kusza halmaza keletkezett.)

Égő tüdővel, de boldogan egyesülök újból a kötél fenti kirojtosodott végével, nagyjából a jégfallal egy magasságban. Az út innen se könnyű. Sokszor feladom a kötél kirángatását, kiásását és "érzésre" haladok a helyesnek vélt irányban a mély és friss hóban. Kétszer keresztezek nyugtalanító lejtőt, de nem hallok, nem érzek roppanást, feszültséget.

A kettesbe délután három és négy között érkezem meg. Tök üresnek tűnik. Nincs már egy deci folyadékom se. Nagyon kifárasztott a rengeteg ásás, a táborhely pedig: tele friss, mély hóval. Szóval, ha sátorban akarok aludni, akkor újabb óra ásás vár rám. A számba erőltetem a maradék energia zselét hóval (így olyannak képzelhetem, mint valami üdítőitalt), majd elkezdem a lapátolást.

10 perc után egy hatalmas gleccserhasadékba futok bele. Dühös vagyok, majdnem rákiabálok... de kire? Újrakezdem és négy óra körül már a sátor lenyűgözésével foglalatoskodom, majd beköltözöm. Minden jobb, minden szebb. Elértem a kettest és itt töltöm az éjszakát! Másfél litert olvasztok. Fél literből tökleves lesz, a többiből valami "gyümölcs ízű" sportital. (Olyan rossz, hogy a dehidratáltságom ellenére másnap reggel kiöntöm a maradékot.)

Beszélek Budapesttel, majd igyekszem elviselhetővé varázsolni a vackomat az éjszakához. A hideg és a magasság ellenére több hosszabb blokkot alszom.

Johnnie Walker Annapurna Expedíció