Kerek egy nap volt ez a mai... Mi, későn érkezők, lemaradtunk a pudzsáról, ami engem tényleg... nyugtalanított. Így kijártam, hogy a két velem együtt érkező olasz srácnak és nekem legyen egy mini szertartásunk ma reggel. Az eseményre való tekintettel alaposabb cicamosdást nyomtam (szappannal és kétszer mostam meg az arcom), majd az oltár köré fektettük azokat a tárgyainkat, amikre áldást kérünk. A szertartást az egyik konyhás fiú vezényelte le (aki láma tanítvány civilben) és igazán mókás volt nézni, hogy erre az órácskára minden más sherpa (és mi is) lestük a szavait, mozdulatait. A tábor főnöke volt a segéde. Miután elegendő kántálást küldtünk a hegy felé, rizst szórtunk a levegőbe és
koccintottunk, visszatértem a sátramhoz.

Vajon lesz még elegendő időm egy kiadósabb túrára ma? Már 10 is elmúlt, amikor nekivágok. Eleinte kőemberkéket követek a füves oldalmorénán. Majd egy meredekebb vízmosás. Keresztezem. Még egy: itt már kötél vár. Nemsokára a gleccser szélénél találom magam. Nem sietek, alaposan be akarom vésni az utat, elképzelem, milyen lenne, ha fáradtan, vagy sötétben lennék itt.

Hirtelen felfelé kanyarodik a csapás. Ügyesen kerülgeti a meredek és jeges részeket. Jórészt sziklán vagy gyér talajon haladok. Imitt-amott kötél, amit legtöbbször nemes egyszerűséggel megragadok, csak néha csattan a karabíner, amikor egy meredekebb szakasznál mindkét kezemet használom. Komótos, egyenletes tempót diktálok, még csak el se fáradok. Kettőkor már az 1-es táborban vagyok. Igazán megleptem magam. Nem számítottam rá, hogy az
érkezés utáni napon sátrat állítok ezen a helyen. (Hoztam fel sátrat, derékaljat, gázt, főzőt, apróságokat.) Nem sokáig időzöm odafent. A bejárt utat lefelé is legalább 2-2,5 óra megtenni. Hiába, meredek.

A délutáni órákban érek vissza az alaptáborba. Ha minden jól megy, holnap felköltözöm az egyesbe, aztán talán eltöltök egy éjszakát a kettesben is...

Az oltár