Hajnali hatkor pánikszerű dörömböléssel ébreszt egy sherpa srác. Kicsit bosszant, mert jól tudom, hogy ez kb. azt jelenti, hogy még eonokra van a helikopter, de azért üldögéljünk a mezőn egy kicsit, a benzines hordók és szárított jaklábak között…

Sebaj. Ami igazán bosszant, hogy a „leszállópályánál” (egy legelő) belelépek egy földön fekvő drótkerítés darabba. (Papucsban vagyok, hogy a vízhólyagokat kíméljem.) Most napokig gondolhatom azt, hogy mindjárt vérmérgezésem lesz. (Expedíció alatt különösen hipochonder vagyok.)

A helikopter végül 10 körül érkezik (kb. amit tippeltem), és jól tele is tömjük, bár én szerencsére előre kerülök. Két másik felfelé igyekvő mászó hátul egész konkrétan beékelődik a sonkák és néhány zsáknyi zöldség közé. Ők nem sokat látnak, én viszont nagyon élvezem, amint lebegő buborékunk végig siklik felfelé a Nilgiri Khola szűk kanyonjában.

Nevetve állapítom meg, hogy pár órára vagyok túrám végpontjától. Nincs bennem keserűség. Berendezkedem, ismerkedem az alaptábor lakóival, információkat gyűjtök, pakolok (másnap már megyek is felfelé) és – íme – nekiállok naplót írni.

Megérkeztem az alaptáborba