… Nagyon mély a hó! Itt vagyok, az ívelt gerinc mellett, amit követnem kéne, de nagyon nehezen megy. Néha felharcolom magam a gerincre, néha viszont meredekbe vált és sziklássá válik. Ilyenkor közvetlenül alatta haladok. A csorbát négyszer hallucinálom be: ilyenkor odaúszom a hóban egy kis sziklabevágáshoz, átóvakodom rajta és lebambulok a fekete sziklás mélységbe. Mindenhol csak meredek falak.

Végül sikerül belőnöm a megfelelő sziklás izét: a túloldalon vagyok, a „korlátok” vidékén. Kissé nyugtalanít a rengeteg hó, ami leesett az éjjel. De nekivágok. (Mi mást tennék?) Egész jól megy, egyenletesen dolgozom, mindig csak az adott szakaszra koncentrálva. A foghíjas részeket és a kuloárt meglepő nyugalommal teljesítem. (Nyugalmam indokolatlan: a kuloár elég necces volt.)
A „korlát szakasz” után egyszerre rám szakad, hogy itt már se eltévedni, de lecsúszni sem tudok már. Csak baktatnom kell le, lefelé a vízhólyagos lábaimmal. Egyszerre (talán dél lehet) a Pásztor Tábornál találom magam. Egy kicsit pihentetem a lábam és heverészek. Megdöbbentően boldog vagyok. Valami légies, könnyű érzés jár át. Úgy élveztem a vadont, ahogy már régen nem. Egyedül vagyok, hatalmas formák vesznek körül, keresem a megoldásokat… Tudom, hogy vár a Hegy, az Annapurna 8091 méteres csúcsa, de ez most olyan szép… Egy kicsit hagyom, hogy minden alámerüljön…

Aztán nyomom tovább, lefelé. Hatodik magányos napomon az első emlős, akivel találkozom egy legelő bika. (Nem igaz, láttam tegnap egy tovahussanó zergecsordát.) Aztán karámok, szántók, ösvények itt-ott. Majd házikók. Valaki beinvitál egy teára. Elfogadom.
Letében találok egy „taxis” srácot, aki minden kanyarban megáll, hogy szelfit készítsen velem. Tatopanit azért így is elérjük koraestére. Megmagyarázhatatlan szomorúság és boldogság hullámok öntenek el. „Micsoda?! Kár, hogy vége ennek a magányos barangolásnak…”

Melegedés közben