Nem akarom tovább feszíteni a húrt: holnap jó eséllyel megtalálnám az alaptábort, de ha nem, az pánikot okozna héthatáron. Tudom, hogy ha felmegyek a folyó túloldalán a 4000 méter feletti gerincre, akkor el tudok csípni majd egy kis mobil jelet. Akkor viszont már le is ereszkedem másnap, hogy pihenjek egyet, és behuppanjak a következő teher helikopterbe.

Döntök: valószínűleg az alaptábor pár kilométeres szomszédságában elengedem a túrát, és nekivágok az útnak visszafelé. Eleinte minden könnyebb, hisz már ismerem az utat. Átkelek a folyón, felkapaszkodom a kövekkel teli vályúban, a füves falon, haránt mozgok a meredek hegyoldalakban és keresztezem a vízeséseket. Tudom, hogy mennyi vízre van szükségem és bőséggel tartalékolok. A lábam inkább csak lefelé kínoz, felfelé egyenletes tempót veszek fel.

Kora délután találok térerőt – kb. ott, ahol számítottam rá – és felhívom Katmandut. Mint kiderül, jól tettem, hogy értesítettem őket, tényleg izgultak.

Magam mögött hagyom a lejtőket, de közben elered a hóesés. Eleinte csak bosszantó, de később igazán nehézzé válik az ösvény azonosítása a hegyoldalban. A csorbát, ahol a havas teknőbe kell átbuknom, csak nagy nehezen találom meg, erős hóesés és gyenge látási viszonyok között. Mit tegyek? Bivakoljak? Még csak délután 5 óra van és ma komolyabb távot akartam megtenni. Az is aggaszt, hogy jó lenne a hágót elérni (a traverz már tudom, hogy reménytelen), hátha tartós lesz a havazás… Végül 6 körül feladom. Nem látok semmit, a szél is tombol és random irányokban kavarja a havat. Átfagyva és a széllel birkózva – közel sem ideális helyen – állítok sátrat.

Az éjjel alig alszom, a vihar tombol, és nagyon hideg van.