Ez lesz a negyedik magányos napom a Vadonban. Ezt kifejezetten élvezem. Érzem, amint a fizikai és pszichés készültség megerősödik bennem. Az viszont kifejezetten bosszant, hogy nincs kapcsolatom az alaptáborral. Legalább egy rádióm lenne… Innen már teljesen biztosan elérném őket. Sőt, már tegnap is tiszta lett volna a vétel a gerincről. Nem akarom, hogy izguljanak. (Le kellett volna szednem az akkut a műholdasról, bizonyára bekapcsolódott és úgy merült le, mert egyébként egyszer sem használtam.)

Azért bizakodó vagyok. Erőteljes meneteléssel felkapaszkodom addig a pontig, amíg belátom az alaptábor vidékét. (Bár nagyon szomjas vagyok, a szabályok ellenére már rég havat rágcsálok.) Semmi. (Később kiderült, hogy két moréna dombbal később már megláttam volna az alaptábort.)

Új útvonallal próbálkozom. Megint semmi. Nincsenek kőemberek. (Még jó: mindenki helikopterezik, minek lennének kőemberkék vagy ösvény az alaptábor alatt…)

Rádöbbenek, hogy nincs vizem, mindenképpen vissza kell mennem a folyóig. Ha pedig addig visszaereszkedem, akkor újabb napot veszítek. Az információhiány miatt az alaptábor bepánikol. Dühös vagyok – leginkább magamra – amiért nincs nálam semmilyen működő kommunikációs eszköz.

De más nincs: víz kell. Elindulok a folyó felé. Félúton belebotlom egy aktív gleccserpatakba. (Az igazság szerint egy 60 méter széles vízmosás aljában egy zokni szélességű csordogáló erecskét találok.) Rávetem magam és teleiszom magam. Nagyszerű. Megtöltök pár palackot vízzel és teszek egy újabb párórás kísérletet, hogy megtaláljam az alaptábort. Nem sikerül, így visszaballagok az éjszakában a folyóig. Itt alszom, mélyen és kényelmesen.