Nyolc óra reptéri kemping és 3 epizódnyi House of Cards után újból egy repülő fényszörnyeteg gyomrában vagyok. Néhány napja megfájdult a nyakam, így most nem egy kéjhömpöly az utazás, de végül, fél kettő körül, sikerül elaludnom. A ránk szakadó reggel ébreszt. (Hisz keletnek repülünk.)



A Johnnie Walker Annapurna Expedíció elérte Katmandut, Nepál fővárosát. A reptérről flottul kijutok és – csodák csodája – minden csomagom sértetlen. Az itteni ügynökségem embere azonosít, mint elkószált hegymászót és már suhanunk is Thamel felé, Katmandu belvárosába.


Mik ezek az ügynökségek? Az ügynökség egy olyan nepáli cég, akik az expedíciós hegymászással kapcsolatos szervező munkában segítenek: engedélyeket intéznek, megszervezik a csomagjaim eljuttatását az alaptáborig, az alaptáborban biztosítanak egy konyha-sátrat szakáccsal, közösségi sátrat, „zuhany sátrat” (egy icipici zárt tér, ahol egy lavórban lecsutakolod magad kb. hetente), stb.


Vannak, akik az alaptábor felett is igénybe veszik szolgáltatásaikat: magashegyi teherhordók, hegyivezetők segítségét, akik a hegyen is viszik az „ügyfelek” holmiját, instrukciókkal látják el őket arra vonatkozóan, hogy mit hozzanak, hogy mozogjanak, mikor mit tegyenek, stb. A teherhordók felviszik az ügyfelek számára az oxigént, a hegyivezetők megfőzik a vacsorát. Mivel engem ez a stílus nem vonz, így én az alaptábor felett nem kapok szolgáltatásokat az ügynökségemtől: magam építem ki táboraimat, nem használok oxigént.


Pár órával a megérkezésem után boldog meglepetés érkezik: kopognak az ajtómon, és mint az Alibabában, hordószámra érkeznek a kincseim! A lezárásuk sértetlen, nagy az öröm! Így minden bizonnyal elegendő lesz a rendelkezésemre álló két nap a papírmunkára, beszerzésekre és pakolásra.

2016.03.13.

Dávid, egy Black Label és Katmandu