A korai „kelés” után örömteli fegyelemmel végeztem el az indulás előtti készülődés szertartását. Hó olvasztás (megint jázmin teát készítettem), az öltözködés lépcsőzetes fázisai, hátizsák pakolás, szaturáció mérés, beülő, bakancs és végül hágóvas. Hétkor már útra készen álldogáltam odakint.

Arra emlékeztem, hogy az „ablak keskeny” – tehát a csúcsmászás napján várhatóan alacsonyabb lesz a szél sebessége, de addig elég kemény körülmények között kell felverekednünk magunkat 8300-ig – de most mégis, a szó szoros értelmében mellbe vágott ez a tény. Lassan, ügyetlen, émelygős mozdulatokkal indultam el felfelé.

Fél óra elteltével azon kaptam magam, hogy alig pár sátornyi, pár sziklalépcsőnyi távot emelkedtem, és a légzésem nem akar egyenletesebbé, normálisabbá válni. Csendes aggodalom kezdett felkúszni a gyomromból a szívem felé. Még egy órán át kapirgáltam esetlenül, kalapáló szívvel, émelygő gyomorral felfelé. Elértem, majd elhagytam az utolsó sátrakat, közben küszködtem a jeges szélben, hol betakartam, hol – a légszomj miatt – kiszabadítottam orromat, arcomat és igyekeztem objektíven felmérni állapotomat, bíztatni önmagam, átlátni a körülményeket. Másfél-két óra után éreztem, tudtam, hogy ez a csúcstámadás nem sikerülhet, nem hajtható végre biztonságosan. Megdöbbentő érzés volt. És elkeserítő. A kettes tábor felett, valahol 7900 és 8000 méter között jártam. (Biztosan tudtam, hogy 8150 alatt, mivel egy jellegzetes szikla kiszögellésre emlékeztem 2007-ből.)

Erősen fontolgattam a visszafordulást, amikor Andrew Lock – egyike annak a talán 4 hegymászónak, aki a több százból idén, ezen az oldalon palack nélkül próbálkozott – tűnt fel, elég meggyötört állapotban, lefelé bandukolva, botladozva a rögzített kötelek mentén. Agyödémára panaszkodott (már dexamethasonon volt, ami ennek tüneteit hivatott enyhíteni), jelezte, hogy feladja a kísérletet, és lemegy. Abban a pillanatban tudtam, hogy én is megfordulok. Pontosan emlékszem a mozdulatra, amikor a felfelé haladást segítő mászó-gépet leakasztottam a kötélről, és a helyére egy szabadon csúszó karabinert kattintottam.

Andrew-nak nem volt szüksége segítségre (a dex megtette hatását és egyébként is rendkívül erős mászó), de egy rövid szakaszon együtt haladtunk, amíg elértünk közös barátunk – Jamie – kettes táboráig. Ott röviden beszélgettünk Jamivel és Tommal, majd ajánlkoztam, hogy együtt jövök le Andrew-val. (További dex injekciót is felajánlottam, de gyógyszerrel is el volt látva, ura volt helyzetének és látszott, idejében fordult vissza.) Később ő megnyugtatott, hogy jobban van, nyugodtan ereszkedjek tovább a saját tempómban a nyereg felé, és – miután láttam, hogy tényleg ez a helyzet – egyedül folytattam utam és értem el, talán dél körül, a nyerget.

Most, hogy már valamivel sűrűbb levegő töltötte ki a tüdőm, rám szakadt a csalódottság első hulláma. Igyekeztem elnyomni, és koncentrálni a pakolás kényelmetlen, kellemetlen feladatára: szóló mászóként eddig több körben hordtam fel cuccaimat a hegyre. Ezeket most be kellett szuszakolnom a hátizsákomba. Mire elkészültem, zsákomból mindenhol felszerelési tárgyak türemkedtek ki, hálózsákom pedig – mint egy vörös sörhab-gomba – kitüremkedett a zsák tetején. (Sátramat végül fent hagytam, hátha még egy kör belefér, bár féltem, hogy ez hiú ábránd. Később a sátrat sherpa ismerőseim lehozzák majd, cserébe megtarthatják az egyébként elég jó állapotban lévő alvó alkalmatosságot.)

A köteleken lefelé már erősen érzem a rám törő fáradtságot. Koncentrálok, hisz itt, a legmeredekebb részen, könnyű fáradtan hülyeséget csinálni. Módszeresen akasztgatom be a karabinerem a rögzített kötélbe, és igyekszem figyelmesen illesztgetni a hágóvasamat az időközben erősen kiolvadt, eljegesedett terepen.

A hó-fal aljában a zsákomra roskadok, és iszom a borzalmas ízű lötyimből. Túl sok érzés tör rám egyszerre, még most is visszagyömöszkölöm őket: a fojtogató csalódottságot, szervezetem oxigén-mámorát, a fáradtságot, a kérdéseket… mindent.

A technikai nehézségek mögöttem, innen már csak kemény, mechanikus döngetés lefelé. A hágóvas pontnál összefutok a népes indiai expedícióval (szegények, az erős széltől ők is lepattantak erről az ablakról), és az eléjük feljövő sherpák engem is megkínálnak termoszból finom, meleg, édes-fűszeres indiai teával. Egy pillanatra olyan igazi hegymászós-bajtársias érzés fog el, ahogy üldögélünk, és a hegyet nézzük, szomorúan, egymást vigasztalva.

Aztán megyek tovább lefelé: az előretolt alaptáborban már csak a mi sátrunk áll, és a konyhasátor groteszk, lecsupaszított változata, benne egyetlen szerencsétlen sherpával. (Kíváncsi vagyok, mit követett el, hogy a többiek rá tudták venni, ő maradjon itt.) Becsületére legyen mondva, hogy rögtön összehozott (vagy a szomszédból kért) egy teát és egy egész ehető levest. Én 10 perc alatt végeztem a pakolással és egyetlen húzózsákom bevonszoltam a konyhába, hogy majd a konyha maradékával együtt a jakok hátára kerüljön, majd újabb 10 perc után (leves) megindultam az alaptábor felé. Délután 3 és 4 között lehetett az idő.

További hat órával később (a tavasz végeztével megduzzadt gleccserpatakon való átkelés talán 40 percemet is elvette) – talán 10-11 órával az után, hogy 8000 méter körül meg kellett hoznom döntésemet, bemasíroztam a tök sötét alaptábor közepén pislákoló fényt sugárzó ebédlő-sátrunkba, ahol Edina várt. Köszönöm neki az aggódást, az ölelést – és sajnálom, hogy annyit kellett izgulnia.

Klein Dávid

2012.05.27.

visszatérés: Dávid a hágóvas pontnál