Az Északi-nyeregbe vezető úttal kapcsolatban magabiztos vagyok, így – mivel nem akarok túl sokáig rostokolni ott – nem indulok túl korán. Reggel még egyszer letöltöm műholdon keresztül a meteorológiai előrejelzést: a 26 stabilnak tűnik (30-40 km/órás szelek, bár a csúcs barometrikus magassága messze túl magas), Jamie – akivel együtt reggelizem – és az indiaiak is megerősítik az ablakot.

Hogy kényelmesebben töltsem az éjszakát a nyeregben, felviszek egy hálózsákot is. (Eddig takarékoskodtam, és csak a piheruhámban aludtam, ami kényelmesnek, vagy meleg éjszakai ágyneműnek nem nevezhető.) Felfelé menet a falon gonosz módon „tegeltem” egy csapatot (beálltam mögéjük, és „vitettem” magam a tempójukkal), így – a lassabb csapat nyomában haladva – szinte fáradtság nélkül értem fel a nyeregbe. A pihenők alatt (kétszer vagy háromszor álltunk meg) jókat beszéltettünk megcsáklyázott barátaimmal.

A nyeregbe érve kemény munka várt rám: a sátramban szinte lehetetlen lett volna normálisan eltölteni egy éjszakát, mivel az már félig besüllyedt a nyereg havas felszínébe, és ami előttem állt, az gyakorlatilag egy orkán anyaggal kibélelt girbe-görbe jégverem volt. Körbe kellett ásnom a sátor eljegesedett „szoknyáját” (szegély, amire rögzítéshez havat lapátolunk), majd kiemelni a sátrat, havat lapátolni alá, elegyengetni azt – mindeközben figyelni rá, hogy az erősödő szélben a sátor a hegy megfelelő oldalán maradjon – majd újból felállítani a sátrat a kész platformon. A nyereg lakossága nagy érdeklődéssel figyelte a rendkívül szokatlan eseményeket: fehér ember – nem sherpa – valódi munkát végez, lapát van a kezében. Egy kedves amerikai lefényképezett…

A jól végzett (és fárasztó) munka meglepően jól esett, rendkívül elégedetten rendezkedtem be régi-új otthonomba. Ahogy a naplemente közeledett, kelletlenül vettem tudomásul, hogy itt a főzőcske ideje. Az évek során egyre kevésbé szeretek sátorban hólével főzni. Furcsa… Régen mindig én voltam a sátor-szakács. (Most ugye nincs sok választásom.) Tudtam, hogy fontos, hogy egyek rendesen, így a kínai tészta-levesbe még egy kis szárított marhahúst is aprítottam, és megettem a lentről felhozott almámat. Este nyolc felé elégedetten készülődtem a lefekvéshez. Ekkor tört rám a hányinger. (És sajnos nyert is.)

Az erősödő gyomor panaszok ellenére részletekben több órát tudtam aludni (hála a normálisabb felszínnek és a felhozott hálózsáknak), és bizakodva néztem a másnapi felmenet elébe.

Klein Dávid

2012.05.27.

főzőcske a Nyeregben