Elkezdődött. Egy dobásom van a hegyen, 26-án kell fent állnom. Reggel kényelmesen összepakolunk (a zsákom elég nehézre sikeredett, mivel 8 palack üdítőt is bepakoltam, hogy a súllyal kínozzam, az üdítőkkel kényeztessem majd magam a felsőbb táborokban), majd elköszönünk a konyhától (Kalu és társai olyan képet vágnak, mintha egész éjjel billiárd közvetítést néztek volna – látszik, hogy nem örülnek nagyon, amiért „a magyar srác miatt nem mehetnek haza még egy hétig”), majd nekivágunk az ösvénynek.

Edina az első egy-két órában szeretne elkísérni, még filmez is. Meglepően jó tempót diktálunk együtt a „madarasig” (1,5 óra), ahol iszunk pár kortyot, kicsit filmezünk együtt, majd megölelem Edinát, megbeszéljük a kommunikációs ablakokat, majd elindulok felfelé.

Jó egy óra elteltével csatlakozom egy jakkaravánhoz, aminek egyik „egységéről” kiderül, ismerős hajcsára van: 4 szép jakot alaptábori „konyhás fiúnk” (fura kifejezés egy jóval 50 fölötti tibeti bácsira) hajt felfelé. Beállok hozzá, együtt bandukolunk, délben együtt fogyasztjuk el ebédünket (megosztom vele főtt tojásaim és krumplijaim), majd – 17:00 előtt valamikor – együtt érjük el ABC-t is. Nagyon megkedveltem…

ABC-ben meglátogatom Jamie-t, és az indiaiakat is. Az indiaiak 25-én akarnak csúcsra menni (nem egészen értem, hogy, az én számításaim szerint egy nap hibádzik), de Jamie a 26-a mellett tette le a voksát. Mindkét helyen összevetjük előrejelzéseinket, majd Jamie meghív magukhoz vacsorázni. Örülök: nem lett volna túl mókás egyedül vacsorázni az üres kommunikációs sátorban…

Holnap felmegyek az Északi-nyeregbe… Juhéjjjj!

Klein Dávid