Már 4:30-kor fent vagyok (úgy igazán mélyen nem is aludtam el), és elkezdem a reggeli rutin feladatokat. Ruhadarabonként öltözködöm, és mindegyik után visszabújok a hálózsák meleg gyomrába. Aztán következik a hó olvasztás szertartása, szaturációmérés, pakolás. A tábort végül 7 óra után hagyom el. Eleinte kicsit izgulok, hogy a bumfordi piheruhával túlöltöztem a dolgot, de indulás után 15 perccel elhagyom a nyerget védelmezős hó-fal takarását és kiderül, nincs is olyan szélcsendes idő.

Rajtam kívül csak pár sherpa és az indiaiak törnek felfelé. (Minek is menne bárki más fel, hisz nincsenek kötelek C3 felett…) A többiek előttem indultak, apró fekete pettyekként látszanak a havas gerincen. A széltől eltekintve szép, napos időnk van. A mászás első óráját kifejezetten élvezem. Sikerül optimalizálnom az öltözékemet, az egyébként közepesnél gyengébben muzsikáló kesztyűm is tartja a meleget ma, a mozgásom nem túl gyors, de egyenletes.

A szél miatt a sapkámon kívül a piheruha kapucniját is használom, közben az arcomat (az orromat is) takarja a nyakvédő, amitől viszont a szemüvegem rendre bepárásodik. Negyed óránként lehúzom a nyakvédőt az arcom elől, amitől pillanatok alatt kitisztul a kép. Ilyenkor konstatálom, hogy még mindig az Everesten vagyok, majd pár lépés után visszahúzom a nyakvédőt, és visszakapcsolom a robotpilótát. A jobb orcámat (azt a keveset, ami kilóg), egyre kegyetlenebbül zsibbasztja, fagyasztja a szél. Edinával óránként rádiózunk. Az első három szakasz megtételéig elégedett vagyok a tempómmal, a negyedik órában viszont már érezhetően lassulok, ahogy a szél is erőre kap, és a felhők is aggasztóan körém gyűlnek a gerincen. (Ezt azonban csak akkor veszem észre, amikor Edina rákérdez a körülményekre.)

Rádiózáskor feszesre húzom a mászó-gépet a rögzített kötélen, berúgom a hágóvasam orrát a fagyott hóba, térdeimre roskadva a hófalnak dőlök, majd kezemet kibontva a bumfordi kesztyűből bekapcsolom a piheruha zsebébe bújtatott rádiót. (A kézi-beszélőt már pufi-kesztyűben is lehet működtetni.)

A gerinc – közelebbről nézve – lejtősebb és lankásabb szakaszokra tagolódik. Az utolsó lejtőt kb. 13:00-kor érem el. 7500-7600 méteren vagyok. Az erősödő szélben és a körém kúszó felhők takarásában már nem mászom feljebb. A kettes tábort úgy is a hólejtő felett, kb. 7800 méteren szeretném kialakítani majd, az meg még 2-3 óra lenne. Szeretnék legalább ABC-be visszavonulni ma. Az elért magassággal megelégedve rögzítem a sátrat (és egy derékaljat) egy hó-szöghöz, majd tempósan ereszkedni kezdek a kötelek mentén. A nyereg előtt, egy rövid emelkedő leküzdése során döbbenek rá, mennyire elfáradtam, milyen sokat kivett belőlem az elmúlt 6-7 óra munka.

A nyeregben több mint egy órámat veszi el a pakolás, de fontos, hogy mindkét sátrat (az enyémet és a kölcsön sátrat is) rendben hagyjam magam mögött. Három óra felé indulok el, és az első, szinte függőleges rögzített kötélszakaszon (ennek aljában két alumínium létra van összekötve) kellemetlen meglepetés ér: legalább 15-20 felfelé igyekvő mászó torlaszolja el az utat. Mi, odafent, türelmesen várakozunk (az indiaiak közé ékelődöm be), miközben lentről újabb és újabb mászó köti be magát a kötelekbe és kezdi meg csigalassúságú araszolását felfelé. A lefelé tartók persze torlódnak, szaporodnak, mígnem 17 főt sikerül megszámolnom szorosan egymás mögé zsúfolódva a keskeny hó-párkányon, ugyanabba a vékonyka kötélbe kötve. A várakozás negyvenedik percében ráébredek, hogy fázom, és kényelmetlenül érzem magam, elzsibbadt a lábam, amin guggolok. Eszembe jut, milyen lenne ez a jelenet egy szeles napon, 8700 méteren, a második lépcsőnél – és úgy érzem, nem akarnék ott lenni.

Amint felszabadul a kötélpálya, lesüvítek, majd egy újabb óra elteltével átrobogok ABC-n. (A pakolás talán 15 percet vesz igénybe, 17:30-kor már a hátamat csodálkozva ABC-beli szakácsunk.)

Edina kétségeinek ad hangot rádión éjszakai lejövetelemmel kapcsolatban. Titokban osztom őket, mert hulla fáradt vagyok, de ha már lejöttem, szeretnék minél előbb az alaptáborba érni. Döngetek lefelé, mint a gép, a középmorénán mégis rám sötétedik, így a fejlámpám gyenge fényénél, 8 óra után botorkálok be az Átmeneti Táborba, ahol kirángatom a tibeti ügyeletesünket az egyik sátorból – ahol így félbe maradt egy hangulatos kártya party – és hálásan bekebelezem a núdli levest, amit hirtelenjében elém rittyent. (Rájövök, hogy a nyeregben nem csak az alvást, de az evést is hanyagoltam.)

Kilenckor indulok tovább, közben néha megpróbálom rádión elérni Edinát, hasztalan. (Vajon jól emlékszem, hogy most melyik frekvenciát használjuk?) A második szakaszt furcsa, szinte kábítószeres állapotba teszem meg: tagjaim a fáradtság tengerében úszva, szinte maguktól visznek lefelé kegyetlen módszerességgel, miközben én perverz módon élvezem, hogy egyedül vagyok, a csillagos éjszakában, itt fent, ezen a gyönyörű hegyen.

Éjfél előtt nem sokkal érem el az alvó alaptábort, ahol Edina kifogyhatatlan mennyiségű itallal és egy mandarinnal vár.

Klein Dávid

2012.05.18.

tökéletesen látszik a borzasztó időjárás

2012.05.18.

Dávid piheruhában, meglehetősen mérgésen