2012-05-11

Ma úgy döntünk, felfedező útra indulunk. A reggeli után (vastag tésztájú, enyhén a valódi amerikai pancake-re emlékeztető palacsinta-féleséget ettünk helyi lekvárkülönlegességgel, amiről annyit tudtunk meg az összetevők tanulmányozása után, hogy nyomokban tartalmaz vegyes növényi pépet is) felpattantunk a motorra és nekivágtunk az országútnak.

Első célpontunk egy kolostor volt. Erre a kolostorra még 2010-ből emlékeztem, mivel itt celebráltuk puja szertartásunkat Tamással és Konyival. Élénken emlékeztem még az idős, magányos lámára is, aki egyedül éldegélt a kolostorban. Akkor – a szertartás után – felgyűrtük az ingujjunkat és kitakarítottuk a szentélyt, mivel az öreg már láthatóan nem volt erre képes.

A meredek hegyoldalban persze elvétettem az irányt, így a hegyoldalból aláfolyó vízmosás rossz oldalán kötöttem ki, alig 200 méterre a kolostortól. Izgalmas pillanatokat éltem át, miközben a rozoga járgányt áterőltettem a vízmosáson. (Edina pedig a kolostor kutyáját tartotta távol szigorú szavakkal.)

A kolostorba érve sajnos azt tapasztaltuk, hogy az öreg láma meghalt, új nem akadt a helyére, így az épület együttes üresen szomorkodott a kopár dombtetőn. Viszont leírhatatlan csendet, békét és nyugalmat szívhattunk magunkba, az üres kolostor tetején üldögélve. Nézegettem az imazászlókat és a végtelen tájat mögötte, és valami nagyon csendes boldogságot éreztem.

Aztán lefelé szembesültünk a ténnyel, miszerint csak hátsó fékünk van, de az is csak alig…

A kolostor után tovább hajtottunk a Barátság Főútvonalon, Nyalam irányába, de éberen nézelődtünk, hátha megakad a tekintetünk egy érdekes célponton. A pöttömnyi falut a távoli dombok között Edina szúrta ki. Kb. 25 km-re Tingritől lekanyarodtunk a főútról és egy közepesen gázos, kavicsos, agyagos csapáson egy óra alatt eljutottunk Pungh faluba. (Kétlem, hogy az utóbbi 10 évben fehér ember megfordult erre…) A helybéliek nagyon kedvesen fogadtak, pont a falut átszelő csermely füves, agyagos partján gyülekeztek és a gyapjúfeldolgozás különféle fázisait gyakorolták, nevetgélve, beszélgetve. Kb. 1 órát üldögéltünk velük, majd visszafelé vettük az irányt.

Ekkor fogyott ki a benzinünk. Egy órát mászkáltunk a környéken (egy szántóvető jóindulatúan tájékoztatott, hogy a jakja természetes üzemanyaggal megy), mire összefutottunk egy motorossal, aki az üdítős palackunkba lecsapolt fél litert a motorjából.

Már csak 100 méter hiányzott a főútig, amikor egy homokos, kavicsos, mélyebb szakasznál, szinte lépésben haladva egy kanyar előtt vissza akartam váltani, de gépem nem engedelmeskedett. (Emlékeztek: a váltó…) Már jócskán a kanyarban tettem még egy kísérletet, de megcsúszott a kerék, és már dőltünk, csúsztunk is. Edina ügyesen lehemperedett, de én egy tized másodperccel később váltam meg járgányomtól, mint kellett volna. Éles fájdalmat éreztem a térdemben. - „Élsz?” – kiáltottam Edinára. Az igenlő válasz után keservesen elkezdtem káromkodni. Jó tíz másodperc után kezdett normalizálódni a pulzusom. A térdemnél felhorzsolt gatyát egy (kicsit filmbe illő) mozdulattal letéptem majd csendben bámultam csúnyán vérző ízületemet. Sok múlik a következő pillanatokon. Némi gondolkodás után ráálltam. Tartott. Léptem párat. Vitt. Szemrevételeztem a motort is, de semmi olyasmi nem történt vele, ami kitűnt volna korábbi harci sérülései közül. A főútig Edina nélkül hajtottam fel, majd odafent megöleltük egymást. Ez is megvolt…

Edina szerint hazáig minimum dupla sebességgel húztam. Nem tudom biztosan, a sebességmérő se működik.

Klein Dávid

2012.05.18.

Edina

2012.05.18.

Dávid sebesülése