Szívesen írnám, hogy „a korai kelést követően”, de nagyon vacak éjszakám volt, nem aludtam. Öt óra felé elkezdtem havat olvasztani, teát főzni. Nagy nehezen leerőszakoltam egy kis szárított húst a torkomon (üzenem az eladó hölgynek a Konrády-ban, hogy a marhának tényleg „túl karakteres” az íze, igaza volt) egy darabka sajttal, aztán elkezdtem beöltözni.

Mivel nem volt szélmozgás, így a piheruhámat (ami így hálózsákként funkcionált), a hátizsák aljában gyömöszöltem, és a könnyebb mozgást biztosító polár plusz szélzáró réteg kombináció mellett döntöttem. És hoztam egy nehezebb döntést is: elpakoltam a teljes kettes tábort is (azaz a tábor kiépítéséhez szükséges összes kacatot: sátrat, lapátot, egyebeket), arra készülve, hogy kiépítem a második magaslati táboromat és ott töltöm az éjszakát. Rizikós döntés volt, mert ha nem bírom (vagy úgy ítélem meg, hogy túl sok energiát emésztek fel a kísérlettel), akkor „feleslegesen sétáltattam” az egész motyót, ami ebben a magasságban elég nagy luxus.

Az indulás utáni utolsó rádiózásnál Edina rá is kérdez: nem akarnék inkább megelégedni egy felszerelés nélküli „tábor feletti kiruccanással”? Bár látom a bölcsességet a javaslatban, mégis nekiindulok málhával. És persze Edinának lett igaza.

Jó ütemben haladok, az idő is szép (bár a kezeim kegyetlenül fáznak, amíg át nem veszem a csúcstámadó kesztyűm), de kb. két óra után rájövök, hogy túlvállaltam magam. Nem vagyok lassú (egy Tom nevű fiatal amerikai sráchoz hasonlítom magam, aki teljesen teher nélkül mozog), de érzem, hogy nem lenne szerencsés ekkora súllyal (és fent alvó szándékkal) belemászni az ismeretlenbe. Kicsit kedvetlenül megelégszem az elért eredménnyel (pár száz méterrel a nyereg fölé másztam), szólok Edinának rádión, majd megkezdem a rohamos ereszkedést.

Fél óra múlva a nyeregbe süllyesztett sátramnál pakolok, további másfél óra múlva meg már túl vagyok az ereszkedésen, és ABC felé ballagok a hómezőn. Edinával megbeszéljük, hogy nem várjuk ki a holnapot, még ma délután „ledöngetünk”. Fáradt vagyok, de most, hogy már döntöttem, minél előbb lent szeretnék lenni az oxigén-dús alaptáborban.

Délután 3 fele indulunk neki. Mint éhes farkasok zúg le Docler Everest Expedíció a hegyoldalon. Mire elérjük az átmeneti tábort, már erősen szürkül. Csak egy bögre teát iszunk, majd a csodálkozó tibetiek pillantásaitól kísérve tovább döngetünk lefelé a hideg éjszakába. Besötétedik, és havazni kezd. Furcsa, időn és téren kívüli tartományba keveredtünk. Fáradt testünk szinte automatikusan követi legutolsó utasításunkat, miközben döcög, botladozik lefelé a végtelen kőgörgetegeken: „érd el az alaptábort!”

Kalu hősiesen megvárt minket, sőt, még egy szürreális, 3 fogásos vacsorát is elfogyaszthattunk éjjel 10 után az alvó alaptáborban. „A többi néma csend…”

Klein Dávid


EZALATT EDINA…

Természetesen a tibetiek sem maradhattak ki a hegyomlasztásból. (Emlékeztek: kínai karaoke és indiai krákogó verseny…) Éppen a reggeli elfogyasztásának megfelelő időpontjában a tibeti konyhásfiú úgy döntött, megelégelte az állandó hó gyűjtést (így kerül az asztalunkra a reggeli tea), és az egész jégfalat letöri. Tudtuk, hogy nem az eszéért alkalmazzák, de azért mindennek van határa. Az első ijedtség után nagyon udvariasan kértem tőle WC-papírt, még (ahogy Dávidtól tanultam) el is mutogattam a használatának mozdulatát, hogy biztosan értse mit is szeretnék. Nyugodtan teázgattunk a lengyel expedíció egyik tagjával, míg nem a tibeti megjelent, (nem viccelek!) egy teáskanállal. Nem szeretném tudni, mi zajlott a fejében, amikor erre asszociált. Richard udvariasan a teásbögréjébe temetkezett, és feltűnésmentesen röhögött.

Aztán jöttek a hírek Dávidtól, a többit pedig beszélje el ő…

Török Edina

2012.05.12.

útközben