Első reggelem Dávid nélkül az alaptáborban. Igazság szerint alig van most itt valaki, mindenki, aki mozgásképes valahol BC-IBC-ABC között mozog.

A legelső sokkhatás a reggeli „tisztálkodó” körömnél ért. Tegnap éjjel valamelyik tibeti jak-hajcsár nagyon humoránál lehetett, amikor a női WC (kőépítmény pottyantóssal, ajtó használata nélkül) előtti dombra kötötte ki egyetlen szerencsétlen jakját. Aki jobb dolga nem lévén, folyamatosan azt figyelte, hogy ki mit csinál a mosdó helységben.

A délelőtt folyamán újra összeraktam a Dávid által szétszedett napkollektorokat, akkumulátorokhoz kötöttem őket és működött! Apu büszke lenne rám, kivéve, hogy semmim nem volt, amit tölthettem rajta, kivétel az általam is gyakran használt Huawei telefon (ébresztőórának tökéletes, állja a reggeli csapkodást és az éjjeli fagyokat egyaránt) éppen fel volt töltve.

Dáviddal rádiót cseréltünk erre a néhány napra. Csak azt az apró tényt nem vette figyelembe, hogy én azt nem tudom használni, és ehhez semmi köze a nememnek vagy a hajszínemnek. Egyszerűen túl sok ez az ősréginek tűnő, ámbár legújabb technikákat rejtő kütyü. Nem színesek, laposak, és ha nyomogatod a kijelzőt, nem történik semmi, sőt még jópofa szőrös tokokat sem adnak hozzájuk. Borzalmas . A lényeg, hogy a kézi rádiót nem tudtam használni (a frekvenciát még beállítottam, de semmi életjelet nem adott) így az Asian Trekking brutális (32 wattos) rádióját használtam a sherpák nagy örömére.

A mai nap még egy érdekes kérdést vet fel. A japánok honnan tudják mindig pontosan, hogy mikor van kajaidő, amikor még rádiójuk sincsen?!

Török Edina


EKÖZBEN A HEGYEN

Hajnali 4. Kinyitom a szemem és nézem a csonttá fagyott, szélben rángatózó sátor-anyagot. A motivációm a zéró alá zuhan. Elalszom. Kb. 5 óra. Pánikszerűen – gondolkodás nélkül – kimászom a hálózsákomból. „Elaludtam!” – zakatol bennem. Nem szeretek korán kelni (az egyetemen 11 óra előtti kurzust soha nem vettem fel), de a hegyen rendkívül kényes vagyok a korai indulásra. Edina valami szupportív dolgot dünnyög félálomban, miközben kilököm a hátizsákom a hidegbe, majd utána mászom.

Az ebédlősátorban az asztalon hideg hajában főtt krumpli és hideg főtt tojás. És egy kis hideg hagyma. Egy tojást és másfél krumplit gyűrök le, üres teával. A tudatom egy mély kútba ereszkedik, és arra kér, ne is kelljen kijönnie, amíg fel nem kel a Nap.

A fülembe gyömöszölöm a fejhallgatót (nem tudom, mit hallgatok majd, Edina tegnap összeállított valamit), majd megindulok felfelé, egyenletesen döcögve, mint egy traktor.

Az első két órát tényleg álomszerű gondolatok és fura dallamok között teszem meg, gyakorlatilag megállás nélkül, miközben körbe ölel egy furcsa, fagyott kőbirodalom.

Már meleg van, amikor elérem IBC-t, a közbülső tábort. Edinával rövid rádióüzeneteket váltunk, kb. 2 óránként. A közbülső táborban csak egy magányos tibeti srác van. Ad teát, és befonja a hajam. Élvezem a meleget.

Délutánra belassulok. Az IBC feletti világ jégtűkből, egy Varázs Országút nevű közép-morénából, gleccserekből, sziklákból áll. Érzem a magasságot, érzem, hogy először vagyok itt.

Az utolsó két óra kegyetlen. Nagyon elfáradok, csak azért vonszolom tovább magam, mert emlékszem, hogy meg tudom csinálni, és emlékszem, hogy előbb-utóbb az egyik kanyar mögül csak kikacsint ABC. És igen: délután 4 és 5 között valamikor bevonszolom magam az Előretolt Alaptáborba. 6400 méteren vagyok.

Klein Dávid