Szökésünk Kathmanduból nem sikerült éppenséggel koraira. A szobát teljesen fel kellett számolni, különválogatni a „végleg marad”, a Tibetbe jön velünk, és az „alaptáborig hordóban utazik” cuccokat, majd mindent behordani egy raktár helységbe. Thamelben még elintéztünk néhány apróságot, majd felkászálódtunk a motorra.

Magamhoz képest rendkívül visszafogottan és óvatosan furakodtam, dudáltam a helyi forgalomban.

A késői indulás ellenére rekordidő alatt – egy órán belül – kikeveredtünk Kathmandu völgyből és a rendőrségi ellenőrző pontot is megúsztuk egy barátságos integetéssel.

Utunkat először négy óra felé árnyékolták be a gyülekező viharfelhők. Reménykedtünk benne, hogy csak ijesztgetnek, de fél ötkor már kövér cseppekben esett az elfeketedő égből. Néhányszor meg-megálltunk, hogy megkérdezzük a helyieket, hol tudnánk szállást kapni. Úgy terveztük, hogy elgurulunk még Galchhi faluba, de a vihar másképp döntött: kevéssel öt után feladtuk, és megszálltunk egy útszéli fogadóban, ahol minden bizonnyal az idők kezdete óta mi voltunk az elő külföldi vendégek.

A kedves fogadós néni összeütött egy egész ízletes vacsorát a tapasztott agyag kemencén, majd kaptunk két gyertyát (az áramot 3 napja várták, háta megint visszajön), és alaposan betakaróztunk a polár kabátjainkba és egy-egy légitársaságos pokróc-féleségbe, majd megpróbáltunk elszenderedni a sziklakemény priccseken. (A takarók még nekem is egy kicsit túl kalandosnak tűntek.)

A kitartó esőt hallgatva kezdtük azt hinni, sosem fog elállni, és mi egy jó pár órás vízi motorbiciklizésnek nézünk majd elébe. Csak reggel jöttünk rá, hogy a fogadó mellett egy patak zubog és az eső már rég feladta. Reggelre még az áram is visszatért a vezetékekbe.

Klein Dávid

2012.04.09.

on the road