A mai nap az expedíció szempontjából semmi különleges dolog nem történt, ami abból is látszik, hogy Dávid rám merte bízni a napló megírását. Fogalma sincs, hogy mibe ment bele.
A reggel szokásostól eltérően nem délben, hanem 11 órakor indult. Mielőtt valaki azt gondolná, hogy sokáig alszunk, otthon ez reggel 7 órát jelent! És aki bármelyikünket ismeri, tudja hogy az mindkettőnknek nagyon korán van… Zombi hatást keltve lelépcsőztem a földszintre (6. emeleten lakunk!) hogy némi koffein utánpótlásért játszak activity-t mert Dávidot sehol nem találtam aki valamilyen csoda folytán megérteti magát a nepáliakkal hindiül. (Bár egyszer tényleg szeretném megtudni hogy a „brum-brum” mit jelent).
Nem sokkal később kiderült merre kószál: szorgosan sátrat állított a szálloda tetején. (Ilyenkor azért elgondolkodtató, hogy kinek van nagyobb szüksége arra a reggeli kávéra). Mire visszaértem a tetőre, már egy új sátor tulajdonosai voltunk. Dávid arca pedig egy kisgyerek arcát idézte karácsonykor. Természetesen mikorra a hordókat kipakoltuk mindkettőnkben realizálódott, hogy indulnunk kell kávézni Henry Toddal. Otthon gáztámadást gyakorló jetiknek tűnhettünk volna maszkunkban, amit sajnos az itteni – kristálytisztának nem mondható – levegő tett szükségessé. A kávézás nagyszerű volt Henryvel, kiderült hogy pár évtizedes különbséggel mindketten 4 mérföldre laktunk egy kis angliai falutól. (Mellesleg ott található a Lánchíd, amely alapján a budapesti készült) és hogy szereti magasra vinni az embereket. Éppen ezért most is egy expedíció vezetőjeként tartózkodik Nepálban. A nap további részét főként a hotelben, pakolással töltöttük. És most kijelenthettem, hogy nem kezdtem állatneveket adni Dávid szárított hústermékeinek. Miután a legtöbb mászó felszerelést felpróbáltam és nem okoztam maradandó sérülést a jégcsákánnyal, ismét átköltöztünk a másik szobába. (Negyedik költözésünkön vagyunk túl: a pakolás miatt folyton más szobákat használunk raktárnak, mást lakótérnek.) A pakolás után, estefele, miközben az Internet segítségével próbáltam kapcsolatba lépni az otthoniakkal egy piros vasparipán megérkezett Dávid. Természetesen bukósisak volt rajta, hiszen az itteni közlekedési szabályok előírják, hogy motoronként 1 sisak kötelező. Függetlenül az utasok számától. Ennél abszurdabb már csak a forgalmi engedély volt, amire hasonlóan elkerekedett a szemem, mint a (magyar) nemzetközi jogosítványon az amerikaiaké. Remélem, holnap tudunk csinálni egy fotót, mert a tulajdonos igazolványképe megérdemel egy pillantást. Ha holnap is jelentkezünk, akkor Dávid megtanult motorozni, vagy szereztünk még egy sisakot!

Török Edina

2012.04.05.

Motorozás Kathmanduban