A csúcstámadás napja

Szeptember 25.
00:35 perc. Nem bírok pihenni. Üres a sátor, a többiek már elindultak. Lehúzom a sátor cipzárját. Kísérteties látvány fogad: egy C kategóriás űrlény film inváziós jelenete. 7600 méteren, a hóba mélyesztve, 1-2 tucat sárga-zöld-rózsaszín, belülről fényesen pulzáló bibircsók – a sátrak –, és sok-sok tucat oxigénálarcos, billegő-vánszorgó Darth Vader-utánzat, amint fájdalmasan lassan vánszorognak felfelé, fejlámpáikkal pásztázva az unalmas, havas hólejtőt.

Felcsatolom a hágóvasamat, és beállok a sorba. Rohadt hideg van. Az oxigénhiánytól szervezetem képtelen felfűteni magát: kezeim és lábaim rémisztően fáznak. Rákapcsolok, hogy felmelegedjenek. Sorra hagyom el az álarcos ufókat.

Kb. 7800 méterig, a sziklaletörések tetejéig bírom az iramot. Ott a gyomrom nem bírja a terhelést: hányok, majd csipkebogyóteát iszom. Elmajszolok egy almás energiaszeletet is, majd kortyolok még egy kis teát. Piknikem nem egészen egyszerű: a hegyoldal legalább 50 fokos itt.

Megint jó a tempóm: csatlakozik hozzám egy elcsigázott, magányos ufó. A nevére nem emlékszem, az arcát sohasem láttam az oxigénálarca alatt. De emlékszem, bíztattam, és jól esett a társasága. 8100 és 8200 között tűnik el valahol.

A nap pont akkor jön fel, amikor kiérek a Cho Oyu lapos fennsíkjára. Nem vicc: a Cho Oyunak nem csúcsa van, hanem egy hatalmas, lapos platója. Ezen vánszorogva – mint részeg, elveszett lelkek – kell megtalálnunk a legmagasabb pontot.

7 óra 30 körül érem el. Egyedül vagyok. 8201 méteren.

Néhány társam talán 10 perccel előttem hagyta el a csúcsot jelentő kis domborulatot. 1-2 bambusz jelzőkaró, néhány imazászló. Ennyi. Zúg a fejem. Boldog vagyok, és mámoros, az erőfeszítéstől és az oxigénhiánytól.

Felhívom a sajtófelelősömet. Pár szót váltunk – a műhold jórészt a görcsös köhögésemet kénytelen továbbítani –, majd meghal az elem a kütyüben.

Lefényképezem a csúcsot, a gurum fotóját, a nemzeti zászlót.

Mielőtt elindulnék le, egy kis japán – nemzetiségét hangja alapján találom ki… (oxigénmaszk, síszemüveg), és egy palackokkal megpakolt sherpa érkeznek. Lefényképezem őket, ők is engem.

A gurum hangját hallom. Régi kedvesem, és kedvenc gyermekkori játszóterem jutnak eszembe. Az agyam képlékeny, de a koordinációm rendben van. Tudom, hol vagyok, mit kell tennem, és rá is tudom venni a testem a viszonylag gyors, összeszedett cselekvésre.

2006.11.06.

Klein Dávid a Cho Oyu csúcsán, gurujának fényképével.

2006.11.06.

A magyar zászló a Cho Oyu csúcsán, Dávid zsákjával.