2013-02-04 – Ian

Ma reggel lementünk a buszállomásra, egy U-alakú piac utazók számára, amely
Chilas-hoz képest nagy étteremmel rendelkezik, hogy Zolit feltegyük az Iszlamabádba
tartó buszra. Annak ellenére, hogy egyszerűnek tűnt, egész embert próbáló volt. A
legutóbbi esőnek és hónak köszönhetően a buszok késtek a földcsuszamlások miatt,
melyek blokkolták az utat. Közölték, hogy nem lehet tudni, mikor indul a következő
buszkonvoj Iszlamabádba.

Várakozunk a szálloda körül, Pepsit iszunk és kekszet eszünk. Egy furcsa kelepce-állapot, amikor nem igazán tudsz semmit csinálni.
Nem rossz, sőt, elég kényelmes, de úgy érzem egy helyben toporgunk. A szálloda
kertjében mászkáltam, felmásztam a tetőre és kövekkel zsonglőrködtem, csak hogy
múljon az idő. Láttam a tetőről a városba érkező busz konvojt, és rohantam, hogy
elmondjam Zoltánnak.

Elindultunk vissza a piacra, hogy kiderítsük mikor indul vissza Iszlamabádba a konvoj.
Ismét senki nem tudta. Órák, de akár napok egyesek szerint. Buszvezetőktől, Karakoram
Autópálya Rendőrség fegyvereseitől kérdezősködünk és mindtől különböző, nem-tudjuk
választ kaptunk. A konvoj elindul a KKH felé és anélkül hagy itt, hogy sokkal többet
tudnánk meg.

Ekkor egy rózsaszín busz, mely Iszlamabádba tart, és egy pár minibusz érkezik az
állomásra. Zoltán habozás nélkül megkérdezi a buszsofőrt, hogy van-e még hely. Van
egy szabad ülés, tíz percet kapunk, hogy Zoli csomagjait felrakjuk. Rohanunk vissza a
hotelhez a csomagjaiért. Vállamra dobom a málhazsákját és sietünk vissza az utcákon.
Tovább tart, mint tíz perc, hogy a dolgok elrendeződjenek, így a busz tetejére tesszük a
csomagját és a hordóját, és búcsút mondunk. Néhány perc és Zoltán útban van hazafelé.
Hiányozni fog.

Dávid és én is beismertük: kicsit féltékenyekek vagyunk. Egy vödör nélküli forró zuhany
most egy álom.

A nap többi része várakozással telik, egy helyi éttermet meglátogatunk, és mint előtte,
visszamegyünk a hotelbe, hogy találkozzunk Hameed-dal, hogy megbeszéljük, holnap
indulunk - de ebben sosem biztos. Bizonytalanságban maradunk megint.