2013-02-03 – David

Gyanús ez a Panoráma Hotel… Amikor először megszálltunk itt, Ian betegedett le, a mai nap
vége pedig az lett, hogy én hevertem álmatlanul, majdnem egész éjjel, fájó gyomorral és… a
többit nem részletezem. De előre szaladtam…

Utolsó teljes napunk úgy, hogy együtt a csapat. Kicsit szomorú vagyok. És persze kicsit
irigykedem is: ha minden jól megy, Zoli holnap felpattan a buszra, holnap után meg már
elképzelhetetlen dolgok részese lesz: meleg zuhanyok, szinte észrevétlen áramkimaradások
(a legtöbb iszlámábádi szállodában gyakorlatilag korlátlan aggregátor kapacitás szolgálja ki a
vendégeket, és egyébként is, a nap felében rendszerint van központi áram), éttermek gazdag
választéka és gyümölcshalmok várják… Aztán a hegyre gondolok… A téli Nanga Parbat az ő
ötlete volt…

Furcsa érzés itt, egy piszkos kisvárosban. Nem falu, de nem a főváros. Lejöttünk, de
visszamegyünk… A sorozatomba temetkezem. Eldöntöttem, hogy okos áramgazdálkodással
igyekszem befejezni, mielőtt elindulunk vissza, a hegyre. Belefeledkezem a gimis kémia
tanár történetébe, aki gengszter lesz és metaamfetamint „főz”… Zoliék közben visszatérnek
a bazárból, ahol gyertyát vettek az aggregátorhoz, megnézték, mikor megy Zoli busza
és „plázáztak” kicsit…

A poént pedig már lelőttem: estére kutyául lebetegszem. Egyébként – ahogy szerepjáték
közben mondaná a mesélő a csapatnak – „a nap eseménytelenül telt el”.