30/12/2012

Hosszú út volt Iszlamabádtól Chilas-ig, közel 18 órán át utaztunk a hordóinkkal és zsákjainkkal telepakolt kisbusszal. A karakorumi országút (KKH - Karakorum highway) kissé elavult és televolt rendőrségi ellenőrzőpontokkal, ahol feltartottak minket hol 30 másodpercig, hol fél óráig - hogy a papírokat ellenőrizzék, átnézzenek minket, és továbbküldjenek. Az út felénél csatlakozott hozzánk egy automata gépfegyverrel ellátott kísérő arra az esetre, ha a veszedelem a hegyek felől támadna.

Az Indus folyó meredek sziklákat mosott ki a völgyben melyen átutaztunk, színének jeges kékje éles kontrasztott vetett a sárgás-barnás sziklákra és kőházakra, melyek a tájat tarkították. A távolban látható volt havas célpontunk: a Nangat Parbat csúcsa.

Megérkeztünk Chilas-ba, találkoztunk az alaptábori kísérőnkkel, majd lesétáltunk a városba. Gyorsan körénk sereglett egy kis gyerekcsoport, akik kíváncsiságból követtek minket az utcákon. Bementünk egy pár boltba gyümölcsért és kekszért, közben egy fatelepen óriási cédrusfákat dolgoztak fel és csináltak belőlük deszkákat kézzel, és egypár tinédzser megpróbált egy 35 éves Jeep-et újra összeszerelni. A visszafele úton többször megállítottak fiatalok, hogy \"még egy képet\" csinálhassanak.

Teljesen ledöbbentett a pakisztáni emberek fogadtatása. Egy fiatalember, akit talán ha kétszer láttam, megölelt, és megköszönte, hogy Pakisztánba jöttem. Folyamatosan kaptam a meghívásokat teazásokra, ami szerintem inkább történhetett illemből, de ettől függetlenül nagyon jól esett. Egyetlen durva szót sem hallottam, amióta itt vagyok, és sokkal több mosolyt láttam, mint amit megtudnék jegyezni. Pakisztán, alig várom, hogy újra lássalak a jövőben.

Ian Overton

2012.12.31.