Klein Dávid és Várkonyi László levele a Népszabadság 2007. május 23-ai számában megjelent Klein Dávid lejtmenetben című cikkével kapcsolatban:

Várkonyi László (alias Konyi) barátommal idén, a tavaszi (monszun előtti) mászószezonban megkíséreltük bolygónk legmagasabb hegycsúcsának, a Mount Everestnek (8850 m) a megmászását oxigénpalack és magashegyi teherhordók nélkül. Egyikünk sem először vágott neki a hegynek így, „sherpák” és palack segítségét mellőzve. Konyi hatodszorra, én negyedszerre próbálkoztunk. Idén mi voltunk az AHICO Everest Expedíció (2007). Nem értük el a csúcsot – mint ahogy sportszerűen (a fenti megszorításokkal) még egyetlen magyar hegymászó sem jutott fel. Velünk párhuzamosan Jelinkó Attila – sherpák támogatásával és oxigénpalack használatával – elérte a 8850 méteres magasságot, a Csomolungma csúcsát, megismételve Erőss Zsolt 2002-es teljesítményét. (Ezúton is gratulálunk neki!)

A két esemény kapcsán két – egymástól minőségileg és vérmérsékletileg is rendkívül eltérő – cikk jelent meg a Népszabadság hasábjain. A Jelinkó Attila teljesítményét méltató és értékelő cikk szinte hibamentes, mértéktartó és lényeglátó. Ugyanakkor a mi expedíciónkat értékelő írás hemzseg a hibáktól és a téves meglátásoktól. Ezek közül mazsoláznék, igyekezve megvilágítani az oxigénes és oxigénpalack nélküli megmászások közti lényegi és fokozati különbséget, az expedíciókról adott tájékoztatás, dokumentáció nehézségeit, értelmét és szépségét, és természetesen helyreigazítani néhány kapitális ténybeli tévedést.

A cikk szerzője azzal kezdi, hogy bemutatja, „milyenek a hegymászók”. Az ő hegymászó ideálja egy magába forduló, szakállas, bőrbakancsos figura, aki összeszűkült szemmel nézi a messzeséget. Miközben-e sorokat gépelem, elnézem Konyi barátomat, akinek (valóban szűk metszésű!) szeme örökké nevet, majd végiggondolok azon a sok hazai és külföldi; nagynevű, vagy névtelen hegymászó cimborán, akikkel volt szerencsém összeismerkedni e szép bolygó különféle hegyei között, és megállapítom – újból, ezredszerre – hogy sztereotip hegymászó nem létezik. A hegyek – egy különös, néha élő, eleven, néha emberidegen, de mindig gyönyörű közeg – szeretete köt össze bennünket.

De várjunk csak! A cikkből hamarosan kiderül, hogy az egyik vád – személy szerint ellenem – hogy ellene szegülök a hegymászókról kialakított kép talán legfontosabb aspektusának: extrovertált vagyok, expedícióimról átfogó tájékoztatást adok a hazai nagyközönségnek. Tulajdonképpen ezt a vádat vállalni tudom, vállalni tudjuk. Ez a tájékoztatás ugyanis nem könnyű dolog. Amikor forgatunk, amikor hanganyagot rögzítünk, amikor eseménynaplókat továbbítunk honlapunkra, akkor nem a Margitszigetről jelentkezünk be: egy 8300 méter magasan a hóba lapátolt lépcsőn megbúvó sátorban igyekszünk lekörmölni néhány gondolatot, valódi, közvetlen érzést arról, milyen odafent; vagy egy aprócska kamerát cibálunk elő, oxigénhiánytól kótyagos fejjel, 8500 méter magasan, -30 fok hidegben, mert úgy érezzük, ez a téma ér annyit, mint az aktuális „valóságsó” egyik folytatása, és mert azt gondoljuk, talán ha őszintén elmondjuk, „milyen odafenn”, vagy például azt, mit jelent ez a két szó „oxigénpalack nélkül” – megértik. Ha ez bűn, vállaljuk!

Jakab József szerint idén elmaradt a csúcstámadás. Mi másképp emlékszünk május 21-ére. Aznap 8600 méterig jutottunk, amikor megállapítottuk, hogy sebességünkből következően – bár a csúcsot bizonnyal elérnénk, délutánra – legfelső táborunkba visszatérni azonban már csak késő délután, esetleg este tudnánk. A hegymászás szigorú sport: aki a túlélésre vonatkozó szigorú szabályait, például a „visszafordulási időpont” betartásának megszegését propagálja, az „letért a bölcsesség ösvényéről”. Mi olyan eredménnyel tértünk vissza (8600 m palack nélkül; és az életünk), amivel a hazai mászó társadalomban csupán négyen büszkélkedhetünk (Ács Zoltán, Erőss Zsolt, Klein Dávid és Várkonyi László) és amit beszélgetéseink során a nemzetközi szakma képviselői is tisztelettel értékelnek. Ezt az eredményt nem kell mentegetni vagy magyarázni, s erre nem is lennénk hajlandóak.

Érdekesnek találom a cikk szerzőjének azt a gondolatát, miszerint gigászi apparátus, hatalmas pénzek és mindenre elszánt, ördögi stáb segíti munkánkat. Konyi szerint ez részben igaz: Pártai Luciát „alkalmi meteorológusnak” nevezni például komoly szakmai vád. Ő talán az egyetlen hazánkban, aki „jóslatait” rendszeresen összeveti a beválási eredményekkel. Előrejelzései mögé „odaáll”. Mi úgy gondoljuk, ő egyike a legprofibbaknak, aki odaadó munkájával, rendszeres előrejelzéseivel évek óta segítette több himalájai expedíció ténykedését is. Hol itt a gond?

Nagy pénz? Rendkívül hálásak vagyunk szponzorainknak (már csak miattuk is kötelességünk a pontos, tényszerű és rendszeres tájékoztatás), anyagi hátterünk azonban csupán arra elegendő, hogy megkíséreljük a hegy sportszerű megmászását. Arra már nem, hogy befizessünk, és egy kereskedelmi expedíció feljuttasson minket a csúcsra. Még szerencse, hogy mi nem is az utóbbit szeretnénk. Megvilágítom a különbséget:

Az Everest első, 1953-as megmászása óta hozzávetőleg háromezerszer érte el hegymászó a csúcsot. (Ismétlésekkel – mert ilyen is akad.) A háromezer megmászás közül kevesebb, mint 100 történt palack használata nélkül. Az Everest „normál” útjai szakmai szemmel nézve nem különösebben izgalmasak vagy nehezek. Ha leszámítjuk, hogy odafent a levegő sűrűsége hozzávetőleg negyede a tengerszinten mértnek, akkor a nehézség nagyjából a Rám-szakadék bejárásához hasonlítható. Ha tehát – technikai felszerelések, sátrak, élelem előzetes deponálásával, „fix kötelezéssel”, teherhordók és hegyi vezetők alkalmazásával, de főleg palackozott oxigén bőséges használatával – megváltoztatjuk az eredeti körülményeket, akkor egy fizikailag jól felkészült (nem profi) hegymászó (továbbra is nagyjából másfél hónapig tartó nélkülözések, kemény fizikai megterhelés és 20-60 ezer dollár árán) feljuttatható a legmagasabb pontig.

Mi a helyzet azonban, ha magunk szeretnénk felmászni a csúcsra? A lehetőség bárki számára megvásárolható (hozzánk hasonlóan) – fejenként nagyjából 6000 dollárért. Ez esetben azonban döntéseinket magunknak kell meghoznunk, táborainkat magunknak kell felszállítanunk és kiépítenünk, és végezetül, nekünk azzal a ritka légkörrel kell gazdálkodnunk, ami odafent a természettől adva van. Csúcstámadásunk után a hegyen mozgó több mint ötven expedíció közül egyedül minket nem várt igazi „infrastruktúra” a 6400 méteres Előretolt Alaptáborban. Csúcsengedélyünkön osztozó amerikai (jómódúabb, oxigént és sherpákat használó) társaink levonultak már a hegyről, így nekünk, palack nélküli magyaroknak nem maradt háttértámogatás. A csúcstámadás viszontagságaitól elgyűrten magunknak kellett gondoskodnunk lejutásunkról, élelmezésünkről. Van-e értelme? Megéri-e?

A szakma és néhány romantikus megszállott véleménye szerint igen. Ennek elismeréseképpen 1998 óta az UIAA (a hegymászó klubok nemzetközi szövetsége) csupán a palack nélküli megmászásokat tartja számon és ismeri el, mint valódi megmászást. (E szerint „valódi”, vagy „sportszerű” magyar megmászása az Everestnek eddig nincs!)

Nem akarjuk kétségbe vonni a palackos mászók jogát, hogy a hegyen mozogjanak, ott a hegymászás nyújtotta magasztos élményekből részesedjenek. Talán egy pillanatra felrémlik bennünk, milyen lenne, ha „az oxigénesek nem jöhetnének” (Konyi barátommal vidáman sétálgatnánk a tiszta Alaptáborban, néha odaköszönve annak a másik háromnak, aki megmaradna a mostani 500-600 főből…), de a lelkünk mélyén belátjuk, azok is, akik palackkal másszák meg a hegyet, jellemben gazdagabban térnek haza, ez kihat környezetükre, ittlétük jót tesz a befogadó országok turizmusának – közvetlenül és közvetve is. Tudni kell azonban, ki, kicsoda, melyik teljesítmény mennyit ér:

Tételezzük fel, hogy holnaptól a motorkerékpárosokat is beengedik a futópályára. Ugye? A motorosok gyorsabbak lesznek, mint a futók (közülük gyakrabban és többen érik majd el a 100 km/h sebességet). A közönség azonban hamar kiszúrja a trükköt: az egyik egy masinát használ, a másik meg nem. Mi, magashegyi hegymászók kénytelenek vagyunk ugyanazon a pályán „játszani”: palackosok, palack nélküliek. A közönség rendszerint nem figyel fel erre a két aprócska szóra: „palack nélkül”, és eredményeinket így méri, értékeli.

Végezetül érdekes gondolat Jakab úr részéről, hogy bizonyos tulajdonságú mászókat – például vakokat vagy nőket – emleget, mint a hegy megmászására elméletben alkalmatlanabb személyeket, rámutatva ezzel, hogy oda már szinte bárki feljuthat. Először talán a nők védelmében: bár csontozatuk karcsúbb és törékenyebb, mint férfi kollégáiké, a modern kutatások szerint szervezetük alkalmasabb az akklimatizációra, s mivel nem követ hordani megyünk fel a hegyre, hanem megmászni, így elméletben semmi akadálya annak, hogy – ha a nőtársadalom fejébe veszi –, lekörözze a férfiakat az Everesten.

Az pedig, hogy a látás hiánya (feltéve, ha az illető rendkívüli képességekkel rendelkező sportoló, mint ahogy az emlegetett Erik Weihenmayer az), az illető neme, magas életkora, vagy az, hogy valaki az édesapjával mászik, nem jelentenek hátrányt, csupán azt domborítja ki, ha a cél nem a sportszerű megmászás, hanem a csúcsra való legbiztosabb feljutás, úgy a jó állóképesség mellett a bőséges palackozott oxigén biztosítása az egyik legfontosabb tényező a hegy megmászása során – hisz a cikkben említett személyek (vak, idős asszony stb.) mind használtak palackozott oxigént, igénybe vették sherpa hegymászók támogatását. Ha „médiamászók” vagyunk, és csupán a csúcs, egy bizonyos földrajzi pont elérését áhítozzuk – bármi áron –, és nem a hegyen átélt élmények vonzanak bennünket, akkor vajon minek vágunk neki, újból és újból, hogy teljesítsük az Everest sportszerű, tiszta megmászását? Miért nem nyitjuk meg a csapot a palackon?

Klein Dávid és Várkonyi László