Az öltözködéssel, csatolással végül 3:00-ra leszünk kész. A sátrat előbb Konyi hagyja el. Ő vezet, majd hamarosan felváltom az élen. A felmenet a gerincre végtelennek tűnik. Főleg az bosszant, hogy minden púpra, törésre azt hiszem, az a gerinc, mindjárt felérünk.

Aztán pirkadni kezd, az Everest csúcsa – nem is olyan sokkal felettünk – lángba borul. Most már látom a gerincet. Még 15 perc. Az utolsó 50 méter meredekebb, felettem jól látszanak a gerincet szabdaló sziklatáblák. Még 10 méter. Az egyik sziklatömbön egy sárga overallos mászó hever a gerincet elöntő napfényben. Irigykedve nézem. Megduplázom erőfeszítéseimet. Fent vagyok. Konyi mindjárt itt lesz mellettem. Ahogy lenézek, megdöbbentő a kontraszt a talán egy kötélhosszal alattam, az éjszakai fagyban küszködő barátom és a napfényben lebegő sárga overallos alak között. 8500 méteren járunk.

A szívem ujjong. Tudom, hogy órák kérdése, és elérjük a csúcsot. Napfényes hangulatban, a sárga overallosra köszönök. Nem köszön. Nem moccan. Halott? Felér Konyi. Megkérdezem tőle, ő mit lát. Egy hulla. Egy valaha volt eleven lény – egy személy – halott teste. Restelkedve hátat fordítok a testnek, hogy kizárjam a látómezőmből és elmerülök a napfényben. 15 perc alatt feltöltődünk: iszunk és én 2 újabb szőlőcukor tablettát is szétrágok.

A terep érdekesebb, mint amit vártam. Kifejezetten élvezem a mászást. A gerinc oldalában vezető taposott nyomot követve gyorsan és ügyesen elmászunk az Első Lépcső tövébe. Közben forgatunk. Az idő meseszép, bár a szél próbálgatja az erejét. Az Első Lépcső tövében összefutunk egy másik csapattal. Az Everest első amerikai, női megmászójának - Allison Hargreavesnak – a holttestét jöttek nyugalomba helyezni. Az oxigénnel, sherpákkal mozgó csapat udvariasan utat enged nekünk. Miközben kapaszkodunk felfelé, látjuk, amint a csapat letér a kitaposott ösvényről és attól 20 méterre, a hóból kidomborodó kupac felé araszol.

Tovább mászunk. Az Első Lépcső meredek és érdekes – bár nem bonyolult, tagolt. Jól megszuszogtat. A tetején üldögélek, bevárom Konyit. Amikor lehuppan mellém, megdöbbentő javaslattal áll elő. Visszafordulás?! Egész lényem berzenkedik ellene, de tudom, bíznom kell (bízom) Konyiban. Gondolkodom. Várjunk csak. Számoljunk. Hát igen. Nem vagyunk gyorsabbak az oxigéneseknél, sőt, inkább lassabbacskák. 9:00 van. Még fél óra legalább, mire elérjük a Második Lépcsőt. Annak átmászása újabb fél óra, majd a Harmadik Lépcsőig újabb óra, a csúcspiramis legalább 1,5 óra. Ez 3,5 óra pihenők nélkül. De inkább – az eddigi sebességünkből extrapolálva – 5, esetleg 6 óra. Délután, esetleg késő délután lennénk a csúcson. Nem kockáztathatjuk, hogy esetleg este érünk vissza a hármasba. A 8000 feletti bivakkot pedig semmiképpen. Túlélnénk, de nem sértetlenül. A fagysérülések veszélye egy ilyen helyzetben exponenciálisan megnő. Kétfős, háttértámogatás, oxigénes tartalékok nélküli csapat vagyunk. Tehetetlennek érzem magam. Meghajtom fejem az érvek súlya alatt: jó erőben, tiszta tudattal, 8600 méteren, 250 méterre a csúcstól visszafordulunk.

Ha tovább megyek, azok ellen az elvek ellen vétek, amiket mi magunk határoztunk meg. Nézem. Egy karnyújtásnyira van. Milyen nehéz. Szabad-e kinyúlnom érte? Konyi türelmesen vár, várja, hogy bennem is megérjen a logikus döntés. Érzem, hogy bízik bennem. – „OK.” – mondom. Telefonálunk haza. Szomorú vagyok, mert nekik is csalódást kell okoznom. Barátok, szerelmek virrasztottak együtt, egy szűk irodában, várva hívásunkat. Olyan rövidre fogom, amilyen rövidre csak lehet.

10-kor már a hármasban vagyunk. Konyi úgy dönt, fent marad, megpróbálja még egyszer. Tudom, meggondolt lesz, én is bízom benne. Megszorítom a kezét. Az én gyomrom már nem bírná az újabb éjszakát 8000 felett. Megkezdem az ereszkedést. Mint egy kő, zuhanok az egekből a föld felé. Bár ez inkább az érzéseimet jellemzi, nem a sebességemet. Fáradt vagyok. Csak most jövök rá, mennyire. Mozdulataim messze nem elég pontosak. Figyelnem kell, a lépéseimet, az eszközhasználatot. Kínkeserves. Órákon keresztül nyomulok lefelé a rögzített kötelek mentén, vigyázva, nagyon butaságot csináljak, nehogy egy fáradt, figyelmetlen keresztlépésnél kiforduljon a bokám. A legnehezebben a 2-esből az 1-esbe vezető végtelen hólejtőt gyűröm le. Nyalánkságnak a végén még a tábor előtt aprócska emelkedő. Patetikusan lassan teszem meg ezt a talán kéttucat lépést. Az Északi-nyeregtől már könnyebbnek érzem a dolgot. Touchdown.

Mint egy marionett bábú, a szándék, hogy elérjem az Előretolt Alaptábort, kívülről mozgatja, animálja testem. Ennek megfelelően csetlek-botlok, ballagok a tábor felé a girbegurba ösvényen. Lassú vagyok, fáradt. Percenként megállok, rám jön a köhögési roham. (Közben ködös tudattal veszem tudomásul, rengetegen állítanak meg – sherpák és nyugatiak vegyesen – hogy gratuláljanak a palack nélkül elért magassághoz. Talán jól esik. Nem tudom.)

A sátrak között botorkálva szánalmas látványt nyújthatok. Nem találom a táborunkat. Nincs táborunk. Elfelejtettem: levonultak. Akkor most mi van? Végül előkerül a megmaradt 2 sátor egyikéből Kami, az alaptábori szakácsból magashegyi-beteg előretolt alaptábori szakáccsá avanzsált fiatal sherpa srác. Nevethetnékem támad. Egy elcsigázott, lefogyott hegymászó és egy konyha és tapasztalat nélküli, beteg sherpa néz farkasszemet. Kami ad egy bögre tejes teát. Bemászom a hálózsákomba, rádiózni próbálok, de nem sikerül, majd elalszom.

Klein Dávid
EDGE 8000 - Eseményhorizont
Az AHICO Everest Expedíció (2007) Előretolt Alaptábora

2007.07.13.

A 3-as Tábor.