Hír

Suhajda Szilárd gondolatai a döntésről

2017-05-26 02:25:18

Suhajda Szilárd május 24-én visszafordult a 6500 méteren lévő kettes táborból, onnantól az alaptáborból erősítette a csapatot.

„Egy iszonyatosan nehéz, de egyértelmű döntést követően, hirtelen leromlott egészségi állapotom miatt, a mai napon kénytelen voltam visszaereszkedni az alaptáborba. Nehéz leírni azt a csalódottságot, amit érzek, azonban az expedíció nem ért véget! Éppen ezért, igyekszem csakúgy mint eddig, szívvel-lélekkel Dávidra és a Hegyre koncentrálni! Ő továbbra is odafent van, napról napra egyre magasabban, így minden figyelmet és biztatást megérdemel! Dávid és az Everest története majdnem tíz évet ölel fel. Végtelenül boldog és büszke lennék, ha sikerülne elérnie a célját! Naponta többször is rádiózni fogunk Vele és izgatottan várjuk a híreket! Bár ott lehetnék mellette! Dávid! Erőt és jó szerencsét, Barátom! Várunk vissza!” – írtam ezt váratlanul, tegnap.

Szeretném elmesélni Nektek, hogy a reményteljes indulásunkat követően, miképp fordult ekkorát az én történetem ezen a gyönyörű hegyen, itt, a Mount Everesten.

Huszonharmadikán éjszaka a tervek szerint startoltunk el Dáviddal, az alaptáborból a kettes tábort megcélozva. Átlagos szintidőn belül teljesítettünk – napsütés és enyhe szél kísérte utunkat, lényegében ideális körülmények között értük el a C2-t. Erősnek és motiváltnak éreztem magam, mintha a végtelenségig képes lennék menni – talán azt is mondhatom, hogy ezekben az órákban én voltam kis csapatunk húzóereje, hiszen Dávid még valahogy nem volt abban a hangulatban. Élveztem minden lépést, a zsákom súlyát, a gleccser megújult szakaszait és, hogy végre újra úton vagyunk; hogy Dáviddal együtt, vállvetve, elindultunk fölfelé! Mindig csak fölfelé!

Sátrunkba bekukkantva ott vártak minket pehelyruháink, szépen, ahogy a matracra kiterítve hagytuk őket legutóbb. Lecuccoltunk, a depónkat kiegészítettük a frissen felhozott magokkal, energiazselékkel, egyéb apróságokkal. Ezután a szomszédban teát fogadtunk el, majd én is elkezdtem olvasztani. Mindig gondosan bányászok jeget: a közeli oszlopok legtisztábban csillogó részeiből vágtam ki tömböket, szépen méretre hasogatva őket, hogy könnyebben a főzőbe helyezhessem a szükséges mennyiséget. Miközben az edény fölött görnyedtem, láttam, hogy a szomszédok ezúttal egy nagy edénnyel indulnak neki, és másodpercekkel később már vissza is térnek: jég helyett olvadékvizet szedtek, amivel csak az az egyetlen probléma, hogy folyásirányban fölöttünk, másik tábor is volt. Ez hasonló helyzet, mint Erdélyben: olyan forrásból nem szívesen iszol, ami fölött tudod, hogy még legelő van…

Később mégis elfogadtam az újabb teát. Nem azt mondom, hogy ettől lettem este rosszul; azt sem tudom, hogy az erősen chilis, celofánba csomagolt krumplipüré okozhatta-e a bajt, amit még hajnalban, kedvesen a konyháról kaptunk. Az is lehet, hogy egyszerűen az immunrendszerem adta fel. Elfáradtam volna? A testem már nem tudott védekezni? Nem tudom mi történt…

Miután bevackoltuk magunkat hálózsákjainkba, a torkomban szörnyű irritációt kezdtem érezni. A hideg, száraz levegő már korábban is megtette hatását, de ez most más volt – hirtelen felültem, majd a sátor belső ajtaját kinyitva előre görnyedtem, és görcsbe szorult az egész testem. Öklendezni kezdtem, az izmaim egyberándultak, azt hittem, az erőlködéstől nyomban szétrobbannak a bordáim: patakzottak a könnyeim, taknyom, nyálam egybefolyt, és az agónia eredményeként pillanatok múlva kevéske epét hánytam fel. Savat, lényegében. Lassan csillapodott a feszültség, megtörölköztem, és nagy sóhajtozások közepette, visszaültem a hálózsákomba. Azt hiszem, poénból még elnézést is kértem Dávidtól a gusztustalan közjátékért. Azonban nem sokkal később megismétlődött a jelenet: azt hittem, a szemeim és a halántékom is szétpattannak, olyan szörnyű, erőlködő öklendezés tört rám megint! Mindezt miért?!? Megint csak egy pár cseppnyi epéért, ami a felsebzett torkom véres váladékával keveredett. Tudom, hogy undorító, de olyan érzés ez, mintha egy túlfőzött, de elszakadni nem tudó, arasznyi főtt tészta lenne megakadva a torkodon, aminek pár centije előre, a másik fele hátra nyúl. A hatás kedvéért írhatnék gilisztát is… És ez nem csupán a torkodat irritálja fájdalmasan, de ezúttal az egész gyomrom is görcsbe rándult! És persze ezzel nem volt vége: újra és újra hánytam! Szinte semmit, de iszonyatos erőlködés által! Órákkal később a hasam is elkezdett fájni. Émelyegtem, forgolódtam, fel-felültem. A pulzoximétert az ujjamra csíptetve láttam, hogy a szaturációm magas, 80 fölötti, ami kivételesen jó ebben a magasságban. Tehát nem ezzel van gond. De akkor mi lehet a baj? Mi történik velem? – bosszankodtam.

Az ébresztő fél kettőkor kezdett csipogni a csuklómon. Egy percet sem tudtam aludni. A fáradtságtól szédülten, felébresztettem Dávidot is. Ekkor már órák óta azon gondolkoztam, hogy milyen állapotban vagyok; hogy ilyen beteg egyszer sem voltam az expedíció során; hogy szabad-e így elindulnom fölfelé?!? Elképzeltem, hogy ha egy ilyen görcsös roham rám jönne 8000 méter fölött, talán ki sem bírnám! Kialvatlan vagyok, ráz a hideg – lázam lenne? Elinduljak így, betegen, az Everest oxigénpalack nélküli megmászására??? Mi a fenét csináljak? Mi történik velem??? – tettem fel újra és újra a kérdéseket magamnak! Majd persze Dávidnak is, hiszen egyedül tanácstalan voltam. Azt éreztem, a wc-re alig van erőm kivánszorogni (ekkor már hasmenésem is volt!), ugyanakkor viaskodott bennem a makacs, elszánt és állhatatos, már-már erőszakos énem! Hogy bárhogy is érzem magam, akkor is továbbmegyek! Itt van előttem a cél, az álom, a Társam, akinek szüksége van rám! Az Everest csúcsa, a teljesítés diadala, sőt mindaz a tapasztalat és élmény, ami már mögöttünk van: hiszen csúcsformában voltam egészen mostanáig! Még Dávid szerint is bivalyerős, megingathatatlan és eltökélt! Ez nem veszhet el egyetlen éjszaka alatt!!! Nem omolhatok össze néhány órányi rosszulléttől! Nem lehetek ilyen gyenge! Mi ez, jesszusom?!?

Alapvetően soha nem szoktam panaszkodni. A fájdalomküszöböm igen magas – akik ismernek, tudják, hogy olykor elhallgatom azt is, ha baj van. Ha fáj. A fizikai fájdalom múlandó: kezelhető és kontrollálható, főleg, ha elég elvetemültek vagyunk! Most viszont bevallottam Dávidnak, hogy borzalmas állapotban vagyok. Betegnek éreztem magam. A szívem majd’ megszakadt! Hamarosan Phemba, filmes sherpánk és immár kedves barátunk is átjött és megállapította, hogy le kell mennem! Pedig még arra gondoltam, hogy egy plusz éjszakát eltöltök itt, és úgy indulok tovább, de Phemba ekkor kijózanító megállapítást tett: hogy még csak itt sem maradhatok, hanem mielőtt el kell indulnom lefelé! Phemba tizenhatszor állt az Everest csúcsán: ismeri a Hegyet, ismeri az embereket, akik másznak rajta. Megannyi helyzetet látott már, tudja, mit beszél. Két barátja az elmúlt 24 órában halt meg, valahol fölöttünk. Tényszerűen, profin folytatja a diagnózisom: ha az ember nagy magasságban beteg, egy út van, lefelé. Betegen az Everest oxigénpalack nélküli megmászására indulni – felelőtlenség és bolondság lenne! Az öngyilkosság szót szándékosan kerülni akarom…

A helyzet kívánta döntés egyik része egyértelmű: le kell mennem! Nem tehetek sokat. Az érem másik oldala viszont stratégiai megfontolás is: ha tovább mennék balga fejjel és magasabban történne baj, azzal nem csupán magam sodornám veszélybe, de az expedíció sikerét, rosszabb esetben másokat is. Így azzal, hogy lemegyek, a mentési célra felhozott két oxigénpalackomat átruháztam Dávidra, illetve innentől kezdve a filmes sherpák figyelme sem oszlik meg: Phemba és Ang Pasang is Dávidra tud koncentrálni! Lényegében megtripláztuk a biztonsági faktort, így Dávid a lehető legjobban biztosítva indulhat a csúcs felé. Ebben az áldatlan állapotban, ha már nem maradhatok Vele, ezen tényezők azok, amivel maximálisan támogatni tudom Őt! Tiszta szívemből kívánom, sőt akarom, hogy sikerüljön neki elérni a célját! A Mount Everest és Klein Dávid – mindig is egy gyönyörű történet volt számomra!

Dávid hajnalban elindult a hármas táborba. Én reggel összeszedelőzködtem és mielőtt az alaptábor felé vettem volna az irányt, még hosszasan beszélgettem Phembával: ilyen állapotban és ilyen körülmények közt, teljesen felkavartak a más körülmények között elcsépeltnek tűnő gondolatok (holott mi is ezeket szoktuk mondogatni hegymászó körökben) – hogy a hegy megvár, fő a biztonság, és a többi. Rávilágított a családra, a szerelmemre, az élet fontosságára. Már nem próbáltam kemény maradni: lelkileg megadtam magam – könnybe lábadt szemekkel indultam lefelé. Sokszor vissza-visszanéztem a Lhotse falra, ahol az egyik pici pont Dávid lehetett!

Azt hiszem, már tudom, hogy jó döntést hoztam, de még mindig nem tudom elfogadni! Pedig sokan győzködnek és ezért mérhetetlenül hálás vagyok! Tényleg az, el sem tudjátok képzelni, mennyire jól esik az együttérzésetek! De lelkifurdalás gyötör, hogy nem vagyok ott Dávid mellett! Tudom, hogy az elmúlt két hónapban voltak pillanatok, amikor sok erőt és segítséget tudtam Neki adni, ezért nehéz most idelent! Ott lenne a helyem! Furcsa most így, rádión keresztül… Ma délután elérte a négyes tábort. Jó a hangja, ereje teljében van – készen áll! El sem tudom mondani, mennyire büszke vagyok Rá! Az expedíció sorsdöntő fejezetéhez ért: hamarosan kezdetét veszi a csúcsmászás! Szinte beleremegek minden szóba, amit az éteren keresztül hallok! Izgatott vagyok, hittel és reménnyel teli: majd’ megfulladok a köhögéstől, de folyamatosan a Hegyet kémlelem és minden energiámmal Dávidra gondolok! Edina már berendezkedett az éjszakára, hamarosan én is csatlakozom! Este hét körül indulnak a fiúk! Odafent egy másik világ! Majdnem tíz év története. Dávid! Bocsáss meg nekem, hogy nem vagyok ott! De Veled vagyunk így is! Minden órában és minden percben! Tarts ki, érd el a célod, éld meg az álmot és gyere vissza! Ne feledd: van egy másik életed is, ahol haza várnak és szeretnek Téged! Idelent a másik valóság: maga az Élet! Még sok dolgod van! Vigyázz magadra, Barátom!